Főkép

Mivel tisztában vagyok Margaret Atwood (szül.: 1939. november 18.) feminista beállítottságával, nem lepődtem meg azon, amit Homérosz epikus költeményével művelt. Viszont éppen ezért voltam roppant mód kíváncsi, vajon mennyire lesz más a Pénelopeia, mint A szolgálólány meséje volt.

A Mítosz-sorozat eddig megjelent darabjai egyébként is tetszenek, a bevezető kötetet (Karen Armstrong: A mítoszok rövid története) kötelezővé tenném minden középiskolásnak (meg az idősebb korosztályoknak is persze), mivel jól megfogalmazott gondolatai révén újra rácsodálkozhatunk a mítoszokra (vallásokra). Természetesen a kanadai írónő nem filozófiai fejtegetésekkel traktál bennünket, hanem elmesél nekünk egy történetet, ami a férfiak uralta évezredek során „valamiért” nem került a nyilvánosság elé – egészen mostanáig.

A görögök a házastársi (asszonyi) hűség példaképének tartották Ikariosz spártai király és Periboia najád lányát, Penelopét. Míg ravasz férje, Odüsszeusz a többi göröggel Trója alatt ütötte az időt és egymást, neje odahaza őrizte kopár szigetkirályságukat, Ithakát. Amikor az ostrom a közismert módon befejeződött, a győztes sereg hazaindult, csak ugye páran késtek kicsit.

És itt merül fel a kérdés, vajon mi bírta rá a fiatalasszonyt, hogy tíz és még tíz éven keresztül kitartson csavargólelkű férje mellett. Mások hasonló helyzetben már régen legyilkolták párjukat, vagy hűtlenséggel töltötték el váratlan szabadidejüket. Miféle erkölcs, miféle indíték vezette Penelopét erre a valóban rendkívüli tettre?

Erre keresi (és adja meg) a választ Atwood, aki Penelopé szemszögéből meséli el a történetet, gyerekkorától egészen napjainkig, hiszen Hádész birodalmában máig ott bóklásznak a halottak, semmit sem feledve. Ettől a sajátos nézőponttól az egész időtlenné válik, egyrészt mert a napjainkat is ismerő Penelopé anakronizmustól sem riad vissza mondandójában, másrészt mert ez a verzió messze nem egyezik a hivatalos változattal.

Odüsszeusz nem az egyszemű óriással (Küklópsz) harcolt, hanem egy félszemű kocsmárossal; legénységét nem kannibálok tizedelték meg, hanem egymás verték halálra; nem istennői bűbáj tartotta fogva Aiaié szigetén, hanem bordélyban tanyázott hónapokig.

Az igazságra ezúttal sem derül fény (azt már A vihar kapuja óta tudjuk, hogy a halottak is megmásítják a megtörtént eseményeket), csupán közelebb kerülünk egy eleddig emberfelettinek ismert nőalakhoz. No meg tizenkét szolgálólányához (akiket Odüsszeusz felakasztott hazaérte után), akik a fejezetek között időnként színpadra lépnek, és különféle kórusbetétekkel (miként az a görög drámákban megszokott volt) szórakoztatják a nagyérdeműt. Méghozzá a huszadik század elvárásainak megfelelően.

Mindeközben ott lappang a háttérben, holmi kísértő árnyként még az ógörögöknél is régebbi kultusz, aminek szimbolikája biztosan jelent valamit – csak legyen az embernek ideje az alapos tanulmányozásra.