Főkép

Általában szeretem a felzaklató és/vagy elgondolkodtató könyveket. Azokat, amelyek érzelmi kuszaságot váltanak ki belőlem. Az ilyen darabok biztosítják ugyanis, hogy még véletlenül se fulladjon unalomba intellektuális fejlődésem. Vagy éppenséggel arra világítanak rá, hogy azok, amikről írnak, és amikről olvasunk, akár velünk, családunkkal, szomszédainkkal, ismerőseinkkel vagy éppenséggel barátainkkal is megtörténhetnek. Mert annyira hétköznapiak. Vagy mégsem?

Miközben a kortárs angol irodalom jeles alakjának könyvét olvastam, lassan az agyam egyik perifériális területéről előóvakodott egy név: Howard Stern. Aki személyével alaposan megosztotta a hallgatóságot.
Közvéleménykutatási adatok szerint az átlagember tíz perc után továbbtekerte a csatornakeresőt, a rajongók nagyjából egy óra hosszat hallgatták kedvencüket, az utálkozók viszont legalább két órán át hallgatták, miközben egyetlen percig sem értettek egyet vele.

Bár, ahogy a bevezetőben is írtam, szeretem a felzaklató és/vagy elgondolkodtató könyveket, most mégis valahogy idegesített a kötet lapjain felvázolt fura szerelmi háromszög. Idegesített (mert távol áll tőlem az ilyesmi), ugyanakkor lenyűgözött. Bár fel nem foghatom, hogy normális, érett emberek miért csinálnak ilyesmit, ráadásul így. Hiába, nem vagyunk egyformák.

No de lássuk csak, mi is okozza a fennforgást. Stuart megismerkedik Gilliannal, akivel össze is házasodnak. A szertartás végén Stuart barátja, Oliver is beleszeret az ifjú asszonyba. Az ezt követő udvarlás során kiderül, a vonzalom tulajdonképpen kölcsönös. Miután az érintettek bebeszélik maguknak, hogy senki sem hibás (megcsalásról pedig szó sincs), gyors válás és újbóli esküvő következik. Persze ezzel még nincs vége. Stuart ugyanis valamiképpen törleszteni vagy felejteni szeretne. A szerelmespár hétköznapjai pedig nem egészen úgy alakulnak, ahogy eredetileg tervezték. Bár Gilliant illetően ebben nem vagyok biztos.

Stuart, Gillian és Oliver mindhárman huszonéves fiatalok. A szerző remekül kidolgozott személyiségükkel civilizációnk és társas viszonyaink oldalági hajtásaként bemutatja, hogyan lehet úgy élni, ahogyan mások nem igazán szeretnének.

Nem tudom, nem is tudhatom, a szerzőnek mi volt a célja ezzel a könyvével. Nekem viszont eszembe jut a Howard Stern analógia: az átlagember nem biztos, hogy végig tudja olvasni, a „rajongó” (ez esetben a modern kortárs irodalmat kedvelő olvasó) végigolvassa, de nem beszél róla, az ellendrukker (aki nem szereti az ilyen irodalmat) pedig végigolvassa, majd lépten-nyomon köpköd rá.