Főkép

„Nem térhettem napirendre a fölött, hogy egy koto-játékos egyszerűen prostituáltnak nevezzen. Ha az esetet megelőzően legalább egyszer találkozunk, előfordulhatott volna, hogy engem vagy a viselkedésemet ellenszenvesnek találja. De nem ismertük egymást. Mégis prostituáltnak nevezett egyszerűen azért, mert gésa voltam. Vagyis a Simbasi-gésák becsületén esett folt. A koto-játékos ugyan műveletlen japán nő volt, ám számos amerikai és japán férfi és nő vallott vele egyező nézeteket.”

Ezért aztán Kiharu fogta magát, és két-háromoldalas levelek formájában beszámolt életéről Uemurának, az egyik japán könyvkiadó munkatársának. Ezekből a levelekből született meg a könyv első része.

Igazán nem mondható, hogy unalmas élete lett volna. 17 évesen nappal iskolába járt, este pedig felvette a szép kimonót, elkészítette a jellegzetes Shimada-frizurát, és elindult, hogy szórakoztassa a vendégeket. Már ekkor is érezhető volt rajta, hogy nem egészen illik a többiek közé. Legnagyobb szerencséjére nem tartozott egyetlen gésaházhoz sem. Ennek a függetlenségnek köszönhette, hogy lehetősége nyílt az angol nyelv elsajátítására. De ennek köszönhette azt is, hogy szüzességét nem kellett áruba bocsátania.

Amikor a rendőrségen arra akarták rávenni, hogy információkat adjon ki a vendégeiről, úgy döntött, inkább nem lesz többé gésa. Elhatározta, hogy férjhez megy, és a lehető legrövidebb időn belül elhagyja Japánt. Terveinek megvalósításához a legjobb parti egy külügyminisztériumi alkalmazott volt, akit már korábbról ismert. Két héttel a házasságkötés után pedig már egy Kalkuttába tartó hajón utaztak.

Amikor kitört a második világháború, először házi őrizetbe kerültek, majd később internálótáborban találták magukat. Nem sokkal azután, hogy visszatértek Japánba, az ifjú férjet áthelyezték Burmába, és megszületett közös gyermekük. Kiharu számára az igazi nehézségek csak ezután kezdődtek. Valahol itt ér véget az első rész, ami eredetileg önállóan jelent meg. A nagy sikerre való tekintettel azonban Kiharu folytatta életének történetét.

A második rész a háború alatti és utáni nehéz időszakról mesél. És azzal ér véget, hogy Kiharu, megelégelve az állandó rosszindulatú pletykálkodást és a szűklátókörűséget, fogja magát, és 1956-ban Amerikába utazik. És ott is marad hosszú évtizedekre. Ezekről az évekről szól a harmadik rész, melyet részben az első kettő nagy sikere, részben pedig az állandó unszolás hívott életre.

Könyvében többször leírja, mi ösztönözte arra, hogy megírja ezt a könyvet: szerette volna eloszlatni a Simbasi-gésákkal szembeni téves hiedelmeket és előítéleteket. Ahhoz azonban, hogy nagyon szép és nemes célját megvalósíthassa, szerintem sokkal többet kellett volna mondania arról, miért és hogyan lett gésa, milyen volt a képzés, mik az alapvető szabályok, hogyan kell viselni a kimonót és a hozzá tartozó kiegészítőket stb.

Ettől az apró hiányosságtól eltekintve a Kiharu, a gésa kellemes, olvasmányos alkotás, ami egy rendkívül határozott, erős egyéniségű nőről szól, akit bátorságáért és kitartásáért csak irigyelni tudok. De semmi pénzért nem cserélnék vele. És a fordítóval sem, aki az eredeti helyett csupán annak német változatából dolgozhatott.

Kapcsolódó írások:

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
John Gallagher: Gésák – A hagyományok, az elegancia és a művészet világa