FőképA napjainkra jellemző gésa-kultusz Arthur Golden 1997-es (magyarul 1999-ben jelent meg)Egy gésa emlékiratai című könyvével kezdődött. Vagy legalábbis korábban nem olvashattunk ennyire hiteles ábrázolást a gésák életéről, képzéséről és zárt világáról.
Bár ezen nincs miért csodálkoznunk, hiszen a történet tényanyaga jobbára Ivaszaki Mineko (a maga idejében híres gésa volt) beszámolóján alapul.
Bármily meglepő, mindezek ellenére Golden művét a legtöbb gésa elutasítja, mint a valósággal nem teljesen egyező, a gésák szellemiségét nem teljesen megfogalmazó irományt.

Mára szerencsésebb helyzetben vagyunk, hiszen a tisztánlátást segíti az a nagyszámú ismeretterjesztő film, és különböző színvonalú könyv illetve regény, amelyek a kimonóba bújt hölgyek világával foglalkozik, kis túlzással azt mondhatjuk, immár nehéz bármi újat és érdekeset mutatni a témáról.

Nos, úgy vélem John Gallagher műve sikeresen megbirkózott a kihívással, hiszen a Szamurájok párjaként napvilágot látott könyv, a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére (formátum, felépítés, tipográfia), informatívabb, összetettebb alkotás.
Nemcsak a szórakoztatással foglalkozó hölgyek zárt világával foglalkozik, hanem egyúttal Japánról, a japán emberekről és gondolkodásmódjukról is jóval többet elárul, segíti a cselekedetek és szimbólumok megértését.

Amire szükségünk is van, hiszen mára Nippon lakói közül is egyre kevesebben rendelkeznek olyan tudással, ami lehetővé teszi a gésák tevékenységének megfelelő értékelését. De nem csak a befogadásra képes vendégek száma csökken, hanem maga a gésaság is kihalófélben lévő foglalkozás.

Ez valós veszély, hiszen míg a múlt század derekán még több ezren voltak, manapság a hanamacsikban (városrészek, ahol a gésák és tanítványaik, a maikók élnek) alig látni a hagyományos kimonóba öltözött nőket.
Ez részben a megváltozott törvényeknek köszönhető, hiszen az utánpótlás mára önkéntes alapon toborzódik (régen a szülők egyszerűen eladták a 6-7 éves kislányokat), s többek szerint 14-15 évesen már túl felnőttek a maikók, s nem marad elég idejük megtanulni mindent, amit a hagyományok szerint egy gésának illik tudni.

Másrészt a megváltozott gazdasági-társadalmi körülmények miatt egyre kevesebb a pénzes vendég. S nem utolsó sorban itt is konkurenciát jelentenek a prostituáltak és egyéb (kevésbé képzett, ezért olcsóbb) utánzatok, akik bár gésáknak adják ki magukat, messze nem képesek azt a szolgáltatást nyújtani, ami egyedivé teszi a gésákat.

Ez pedig nem a szex, hanem a szórakoztatás olyan fajtája, ami egyszerre kifinomult, de nem komolykodó, hajlamos a viccelődésre, s ugyanúgy hozzátartozik a teaszertartás, mint némely gyermekded játék – a vendég hangulatától és a körülményektől függően.

Gallagher könyve bőséges tárháza az ismereteknek, nem túlzás, hogy minden benne van, amit erről a témáról tudni érdemes. Nem csupán az öltözködést veszi aprólékosan sorra (a kimonók kézzel festett egyedei remekek, a drágábbja akár 7 millió jenbe is kerülhet), hanem a hajviselet, a smink eltérő jelentéseit is.

A kötet szerzője a hagyományos japán művészeteken (kalligráfia, zene, tánc, virágrendezés, teaszertartás) alapuló hivatás kialakulásától egészen a mindennapok furcsa kettősségéig vezeti olvasóit – tudományos alapossággal, távolságtartóan és objektíven.

Eddig a sorozat alábbi kötetéről írtunk:Stephen Turnbull: Szamurájok

Kapcsolódó írások:Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Kiharu Nakamura: Kiharu, a gésa