Főkép

Maggie O’Dell az FBI bűnügyi pszichológusa. Van FBI-jelvénye és fegyvere, de ezek sajnos nem védik meg őt a több mint nyolc hónapja folyamatosan vissza-visszatérő rettenetes rémálmoktól. Lelki békéje és házassága romokban. És még csak dolgozni sem hagyják. Legalábbis nem úgy, ahogy ő szeretné.

Aztán megtörténik az első gyilkosság. Nagyjából azzal egy időben, amikor Maggie beköltözik az új otthonába. A csinos FBI-osnak már ekkor szörnyű sejtései vannak, de senki nem hisz neki. Vagy legalábbis mindenki úgy gondolja, rémeket lát. Még a főnöke is, aki egyébként nem engedi vissza a frontvonalba.

Főleg az után nem, hogy a Gyűjtögető névre keresztelt Albert Stucky megszökött az előzetes letartóztatásból. Maggie és Stucky között ugyanis meglehetősen speciális kapcsolat van: egymás megszállottai. És azok voltak már nyolc hónappal korábban is, amikor közös kis „kalandjuk” majdnem Maggie életébe került. (Erről olvashattunk a szerző előző, A Gonosz című regényében.)

Ijesztő, ahogy az események során egyre mélyebbre merülünk a pszichopata sorozatgyilkos, és az őt üldöző FBI-ügynök elméjének egyre kuszább szövevényében. Az pedig még ijesztőbb, amikor rádöbbenünk, hogy nincs is olyan óriási különbség kettejük között. Vagy mégis?

Maggie nagyon szeretné elkapni Stuckyt, és ezért kénytelen az ő szabályai szerint gondolkodni. Ha nem teszi, soha nem kapja el. És a rémálom örökké fog tartani. Amit viszont sem ő, sem a környezete nem fog tudni feldolgozni. Legalábbis ép ésszel nem. Stucky is nagyon szeretné elkapni Maggie-t, de nem elsősorban azért, hogy fizikailag bántsa (bár talán most már azért is), hanem azért, hogy bebizonyítsa szellemi fölényét. És ennek érdekében nem riad vissza attól, hogy ártatlan embereket bántson, akiknek egyetlen bűne az, hogy valamilyen módón kapcsolatba kerültek Maggie-vel.

Bár a Rémület nem kapcsolódik szervesen A Gonoszhoz, azért szép számmal akadnak benne olyan utalások, amiket csak azok értenek teljes mértékben, akik mindkét regényt olvasták. Kicsit olyan ez, mint a sorozat, amelynek részei önállóan is megállják a helyüket, de csak akkor áll össze teljes egésszé, ha minden részletet ismerünk.

Megítélésem szerint Alex Kava nem hozott létre semmi korszakalkotót, nem tett hozzá semmi újat az egyre népszerűbb műfajhoz, regényei mégis pár órás kellemes borzongást és kikapcsolódást jelentenek mindenkinek, aki szereti a pszichopatás-sorozatgyilkosos darabokat, amelyekben nem magán a tetten, hanem annak pszichológia hátterén, illetve az elkövető személyiségén van a hangsúly.