Főkép

Hónapokkal ezelőtt jelent meg Magyarországon az új Salvatore trilógia befejező kötete, a Két kard. Az északiak megint bajban vannak, Drizzt Do’Urden megint vívódik, és Bruenor még mindig zsörtölődik - szóval minden maradt a régiben. Mindenki döntse el, hogy örül-e ennek az egyébként nem túl meglepő hírnek.

A történet ott folytatódik, ahol az előző kötetben véget ért. Sötételf hősünk társaitól elszakítva bóklászik az orkoktól és óriásoktól hemzsegő vadonban. Barátait halottnak hiszi, és kezdi hatalmába keríteni az elkeseredés. Szerencsére mellette van egy elf nő, akivel egyre szorosabbá válik a kapcsolata. Segítenek egymásnak feldolgozni közeli ismerőseik halálát, és együtt keserítik meg az ellenséges seregek életét. Ketten próbálják kiszabadítani a fagyóriások fogságába esett pegazust.

Eközben Mithrill csarnok élethalál harcot vív a szörnyek hordájával. Hiába „támadt fel” Bruenor király, és hiába vannak a védők között észak leghatalmasabb hősei, Obould hatalmas serege beszorítja a törpéket Mithrill Csarnok falai közé. Eközben délen trollok pusztítják el Nesmé városát, és űzik el lakóit. A minden oldalról fenyegetett törpék segítséget kérnek Felbarr Citadellájában lakó rokonaiktól. A felmentő seregnek azonban útját állja a Subrin folyó, és a fagyóriások zárótüze. A törpék minden egy lapra feltéve kitörést szerveznek.

Salvatore ismét hozza a megszokott minőséget. Sötét, borongós hangulat, emberközeli szereplők, és az elmaradhatatlan hősi próbatételek adják a könyv alappilléreit. Drizzt-et és barátait nem csak aktuális problémáik foglalkoztatják, hanem a múltból visszaköszönő szörnyű emlékek is. Ezeket a gondolatokat egyre nehezebben dolgozzák fel, és egyre inkább befelé fordulnak. Szerencsére ez nem akadályozza meg őket abban, hogy a cselekményt is vigyék előre, így a végére izgalmas, és élvezhető könyv kerekedik ki belőle.