FőképLouisa May Alcott (1832-1888) előző, Kisasszonyok című regényével USA szerte ismert és kedvelt íróvá vált (az első két kiadás akkoriban komoly mennyiségben, tizenötezres példányszámban fogyott), így csupán idő kérdése volt a folytatás, amit további könyvek követtek (az utolsó 1886-ban jelent meg).

Mire a Jó feleségek 1869-ben napvilágot látott, Alcott számára nyilvánvalóvá vált, hogy korábbi sikertelen próbálkozásaival ellentétben végre megtalálta azt a hangot, amit az olvasók szeretnek, és ez alapján tovább csiszolta stílusát. Ez a könyv már érezhetően gyakorlottabb író műve, már ami a kivitelezést illeti, aminek köszönhetően mondatai és a cselekmény még gördülékenyebbek, mint korábban.

Ezzel egy időben a tartalomban, illetve a leírtak tálalásában is történt néhány változás, ami egyszerre teszi egyedivé írását, és újfent kihívás elé állítja a mai olvasót. Ezúttal nem csupán a felpörgetett cselekménymeséléshez szokott elvárásunkat kell alacsonyabb fokozatra állítani, hanem a kommentárok, a később bekövetkező eseményekre történő gyakori utalások miatt különösebb izgalmaktól sem kell tartanunk.
A történet csúcspontjaira ily módon lélekben jó előre felkészülhetünk, és nem kell képzeletbeli zsebkendőnket könnyes szemünk közelébe emelnünk (persze lehet), ellenben figyelmünket a bőségesen adagolt erkölcsi mondanivaló befogadására fordíthatjuk.

Alcott nem törekszik naplószerű mesélésre, kizárólag azokkal az eseményekkel foglalkozik, amelyek ilyen vagy olyan módon erkölcsi mondanivalójának hátteréül szolgálnak, ennek következtében hetek-hónapok (mi több évek) múlnak el számunkra ismeretlenül, mintha a szereplők ez idő alatt semmi említésre méltót nem cselekedtek volna.

A bevezető szerint három év telt el a Kisasszonyok óta. A négy lány (Meg, Jo, Bet, Amy) lassan de biztosan eladósorba kerül, ezért aztán nem csodálkozhatunk, ha Meg régóta esedékes esküvőjével indít a könyv, s mire eljutunk az utolsó oldalakra, már egyetlen hajadon sem marad a családban.
Addig azonban az átlagnál is erkölcsösebb lányok rendre olyan helyzetekbe keverednek, ahol helytelen viselkedésükkel lehetőséget adnak némi erkölcsi fejmosás beiktatására (bizonyítva halandó, vagyis gyarló mivoltukat), hogy aztán a dolgok ismét a helyükre kerüljenek.

Alcott rajongói bizonyára nagy kedvvel olvassák műveit, de az is garantált, hogy ők vannak kevesebben, hiszen ez a fajta történetmesélés messze túl van mind a Jane Austen, mind a George Elliot által képviselt irányzaton. Aki azonban kedveli az „antik” holmikat, az erkölcsi példázatokat, az bizonyára Louisa May Alcott könyveit is kedvtelve forgatja.