FőképA József Attila-díjas lektűríró, Szilvási Lajos (1932. január 13.–1996. november 9.) ebben a regényében, ami a Háttér Kiadó „Sikeres magyar regények a 60-as, 80-as évekből” sorozatának első kötete, az önpusztító magatartás eredetét, természetét kíséri figyelemmel. Teszi mindezt egy lázadó fiatal „kádergyerek” tragikus sorának bemutatásán keresztül.

Lestár Balázs egy csaknem végzetes kimenetelű késelés eredményeként pillanatnyilag képtelen a verbális kommunikációra. Így tehát tökéletes alanyt kínál a szerző számára ahhoz, hogy személyén keresztül kórképet fessen a tudatos közönyről, bemutassa, milyen is egy saját egyéniségét tudatosan elnyomó fiú, aki ahelyett, hogy szülei értékrendjét megpróbálná beilleszteni a saját, mások által megfertőzött értékrendjébe, eltaszítja őket magától.

Mint ahogy mindenki mást is. Mindenkit, aki megpróbál normális életet élni. Aki a körülmények ellenére is megpróbálja meglátni az élet napsütötte oldalát. Ahol Balázs azóta nem járt, hogy édesapja áthelyezése miatt a fővárosban kell élnie. Távol attól a klasszicista kastélytól, ahol otthon érezte magát. Ahonnan akarata ellenére szakították ki.

Balázs azóta sem találja helyét a világban. Tudatosan választotta azt az életet, amit élt. Tudatosan cselekedett akkor, amikor sehol sem maradt addig, hogy bárkit is megkedvelhessen, hogy bárki is túlságosan közel kerüljön hozzá.
A helyzet paradoxona az, hogy valójában vágyott volna a normális emberi kapcsolatokra, de valami megakadályozta abban, hogy fel is vállalja őket. Hogy képes legyen aktívan részt venni mások életében. És ez a valami az egyik legfélelmetesebb, az elidegenedésnél is rosszabb dolog, amivel eddig találkoztam: a tudatos közöny.
Ami éppen azért olyan ijesztő, veszélyes, és önpusztító, mert tudatos.

Furcsa, hogy egy lektűrírónak kikiáltott ember ilyen komoly témát válasszon regénye alapjául. Hiszen a francia eredetű lektűr szó szórakoztató, könnyű szépirodalmi művet jelent. És bár többen nem értenek velem egyet abban, hogy Szilvási művei irodalmi értéket képviselnek, azért én úgy gondolom, azok a mérnöki pontossággal megszerkesztett mondatok, azok a különleges, gondolkodásra ösztönző hasonlatok, amiket használ, nem maradhatnak említés nélkül, hiszen sok, manapság divatos, magas irodalomnak kikiáltott mű szerzője tanulhatna belőlük, mégpedig nem is keveset.

Lehet, hogy a ’80-as években ez csak lektűrnek volt jó, mostanra úgy gondolom, szórakoztató irodalom álcájába bújtatott, komoly és szubjektív korrajz. Egy olyan korról, amire sokan nem szívesen emlékeznek. Pedig akkor is voltak emberi értékek. Komoly értékek. Amiket nem kéne elfelejteni.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk: Karácsony
A néma