Főkép

Amikor évekkel ezelőtt elolvastam a Madison megyei hídjai-t, semmiféle hiányérzet nem maradt bennem. Legfeljebb ott lebegett az a homályba vesző bizonytalanság, illetve az a „mi lett volna ha” kezdetű kérdés, amire valójában én magam sem vártam választ. Nekem éppen így volt jó. Éppen ez jelentette azt a szükséges pluszt, ami Robert és Francesca történetét az átlag fölé emeli. Ez a többlet indukálja az ember lelkének legbelső zugaiban azt a lágyan, alig hallhatóan megszólaló bátortalan hangfoszlányt, amely a megfelelő körülmények között először dallammá, később összetett zeneművé alakul. Mint az élet – bátortalanul indul, aztán ahogy haladnak az évek, úgy teljesedik ki. Vagy mégsem. Minden attól függ, hogy meghalljuk-e azt a bizonytalan hangocskát, vagy a nagy rohanásban észre sem vesszük. És ha felfigyelünk rá, tudjuk-e, mit is kell tennünk annak érdekében, hogy kiteljesedjen.

Mivel nem éreztem hiányát a folytatásnak, érthető csodálkozással emeltem le a polcról az Ezernyi út porából-t. Aminek nem csupán a címe, de a borítója is különleges hatással volt rám. Ha másért nem, hát azért, mert annyiféle gondolatfoszlányt lebbentett fel, hogy hirtelen azt sem tudtam, mihez is kezdjek velük. Nézzük csak szépen sorban. Először is a cím: Ezernyi út porából. Ott van benne az örök vándorlás, az óriási távolságok, a nyughatatlanság, a megfoghatatlanság, az állandó változás, a magány. Az, hogy előttünk már annyian jártak azon az úton, és mi – az időközben eltűnt nyomok hiányában – nem tudhatjuk, mi lett velük. Bár talán nem is akarjuk.

Lehet, hogy boldogok voltak, lehet, hogy álmokat kergettek, lehet, hogy mélyen eltemetett emlékek árnyai elől menekülteket, de az is lehet, hogy egyszerűen csak útnak indultak. Útnak indultak, hogy felkeressék azokat a helyeket, amik valamiért fontosak voltak, vagy még most is fontosak az életükben. Útnak indultak, hogy végre lerázzák szívükről és lelkükről az önmaguk által felhelyezett béklyókat, amik egész eddigi életükben megakadályozták őket abban, hogy tényleg azt tegyenek, amit akarnak. Csakhogy a legerősebb bilincs is meggyengül egyszer, és akkor lehet, hogy olyan dolgok szabadulnak el, amikről még csak álmodni sem mertünk.

Bár ez a történet már nem hat olyan elemi erővel, mint a Madison megye hídjai, mégis órákig bele lehet feledkezni az érzelmekbe, amelyek hol lassan csordogálnak, mint egy hűs vizű hegyi patakocska, amelynek felszínén meg-megcsillan a felkelő nap fénye, hol pedig úgy áradnak, mint az őszi esőktől megduzzadt, ám ködbe burkolózó folyó.