FőképCseles a könyv, hiszen első kacsintásra soványka laphalmaznak tűnik, amely vélhetően azért ilyen olcsó (a maga másfélezer forintjával), mert ennél többet már nem illik elkérni egy ilyen terjedelmű kötetért. Olvasás közben aztán kiderül az igazság, a szövegen ugyanis nem lehet hamari módon átszáguldani (lehet, csak nem érdemes), ami bizony lassabb tempóra készteti az olvasót, így időben hosszabb élményt nyújt, mint egy szimpla lektűr.

Lusta és szétszórt újságíró jóvoltából töredékesen közreadott interjú – talán ez a formai meghatározás áll a legközelebb a valósághoz, mivel a kötet az évek során megjelent Fellini nyilatkozatokból, gondolatokból igyekszik némi szerkesztés után megmutatni, miként is látja a világot – és benne az embereket.
A nem is rossz alapötlet eredményeként egy délszaki művész képe bontakozik ki, aki hol bölcs, hol humoros, de mindvégig érdekes.

Fellini egyébként nem habozik fenntartani magának a jogot nézeteinek megváltoztatására, az önellentmondásra és minden más egyébre, amit többnyire negatív felhanggal szokás számon kérni másokon. Miután így „bebiztosította” magát az esetleges kritikai megnyilvánulásokkal szemben, fogja magát, és megmondja a frankót mindenről.
Ezt kéretik majdnem szó szerint érteni, mert talán a szexet és a néhány, az egészségre káros szokást leszámítva mindenhez van hozzáfűznivalója, legyen szó saját művészetéről vagy akár a pápáról. Olyan, mintha magáévá tette volna Garfield véleményét, mely szerint időnként nem árt a dolgokat más nézőpontból nézni – hátha rosszul látunk valamit.

Világnézete és életműve alapján más korban bizonyára reneszánsz emberként lenne közismert, de a huszadik században „csupán” egy nemzetközileg elismert filmrendező (megannyi emlékezetes alkotással), valamint a jellegzetesen fellinis alakokat (ezekből egyébként számos megtalálható a kötetben) megörökítő rajzoló vált/válhatott belőle.

Nem bírom ki, hogy ne idézzek néhány gondolatot azokból, amik rögtön a kötet elején fogadják az olvasót:
„Elhiszek mindent, amit csak mondanak nekem. Szeretem, ha szokatlan dolgokat hallok. Álmélkodásra való képességemnek nincsenek határai. Nincs, ami hidegen hagyna. Épp ellenkezőleg: óvakodom, nehogy a képzeletemet bármi is korlátok közé szorítsa. Nem az a dolgom, hogy mindenben rendet teremtsek: a magam világa is kusza és változékony. Annyi biztos, hogy nem vagyok a világos gondolkodás embere.
Fenntartom magamnak a jogot, hogy ellentmondjak önmagamnak. Nem szándékozom hagyni, hogy megfosszanak attól a jogomtól, hogy ostobaságokat beszéljek, és teljes tisztelettel kérek engedélyt, hogy olykor-olykor tévedjek.”

Kapcsolódó írások:
Federico Fellini és Georges Simenon levelezéséből
Tullio Kezich: Federico avagy Fellini élete és filmjei