Beleolvasó - Dan Smith: Nagyvad

Fülszöveg:

A tizenhárom éves Oskari íjjal és nyíllal felfegyverkezve vág neki Finnország fagyos vadvilágának, hogy kiállja lakhelye ősi próbáját, és férfivá váljon. Kisvártatva azonban nem állatokra lesz figyelmes, amikre vadászhatna, hanem egy mentőkapszulára, melyet még lezuhanás előtt lőttek ki az égő Air Force One-ból, és az amerikai elnök van benne. Ráadásul a terroristák már úton vannak felé, hogy elfogják.

 

A fiúból és a világ leghatalmasabb emberéből üldözött lesz, akik halálos ellenséggel találják szemben magukat. De ez csak az egyik probléma: ha Oskari segítségével el is tudnak bújni, vajon képesek túlélni azt, ami a vadonban leselkedik rájuk?

 

Dan Smith regénye a nem ember alkotta törvények világába invitálja az olvasót, ahol minden veszélyes és ismeretlen. A kötetből nemrég Jalmari Helander forgatott filmet Samuel L. Jackson főszereplésével.

 

Részlet a regényből:

AZ ELSŐ VADÁSZAT

 

A nyírfaliget árnyékában guggolva felemeltem a fejem, és beleszagoltam a levegőbe. Orromat megtöltötte a talaj és a nedves moha földes pézsmaillata, de volt ott valami más is; valami meleg és vad.

Némán hallgattam a mozgás keltette susogó zajt.

Ott.

Valami ott, az erdő zöldjében rejtőzve.

Le sem vettem a szemem a fákról, miközben lenyúltam, és felkaptam egy maroknyi késő őszi levelet. Barnán és porosan szálltak felém, ahogy kiszórtam őket a levegőbe, és tudtam, hogy bármi van is odakint, széllel szemben nem tud kiszagolni. Bal kezemmel erősebben markoltam az íjat, a jobbommal pedig hátranyúltam, hogy előhúzzak egy nyilat a tegezből. A hegye éles és tiszta volt.

Az íjhúrra helyeztem a vesszőt, és nesztelenül előreléptem. Megálltam, majd lassan újabb lépést tettem. Előttem az erdő talaja tele volt száraz levelekkel és ágakkal. De én vadász voltam, méghozzá a legjobb a falunkban. Mint egy szellem, úgy fogok átkelni rajtuk.

A talpamat egyenesen tartva léptem rá a tarka, vörösesbarna levelek szőnyegére.

Az idő megállt. A szívverésem lelassult. Izmaim ellazultak, az elmém kitisztult.

És akkor megláttam. Ott volt nem sokkal előttem egy alak az ágak között.

Ez volt a legnagyobb állat, amit valaha láttam. Büszkén és egyenesen, fejével felém fordulva állt. Óriási agancsa legalább olyan széles, mint amekkorára szét tudom tárni a két karom.

Kihúztam magam, mély levegőt vettem, majd felemeltem az íjat, és az arcomhoz húztam a húrját. Az egyik szememet behunytam, és hagytam, hogy a levegő egyenletesen távozzon a tüdőmből.

Most.

Ahogy eleresztettem a húrt, a nyíl végigzúgott az erdőn. Átvágott a levegőn, egyetlen pillanat alatt téve meg a rövid távolságot: halálos fa- és toll-lövedék, egyenesen és pontosan kilőve.

De a nyíl megpattant egy behajló ágon, és jobbra vette az irányt. Pörögve, forogva csapódott be egy ezüst nyír törzsébe, és hullt gallyként a levelek közé.

– A fenébe.

Azonnal kivettem egy másik nyilat, rátettem a húrra, felhúztam, és lőttem.

Ezúttal átjutott ugyan az ágak között, de mire elérte a szarvast, elvesztette az erejét, így aztán lepattant a hátsó feléről, és eltűnt az aljnövényzetben.

– Ne már!

Közelebb léptem, újra lőttem, és ezúttal majdnem el is találtam a bakot a szíve fölött, de a nyíl ezúttal sem tudott áthatolni a bőrön.

– Halott vagyok – mondtam, ahogy leeresztettem az íjat. – Sosem fogom kiállni a Próbát.

Beütött a valóság. Nem én voltam a falu legjobb vadásza. Még a saját korosztályomé sem. Reménytelen eset voltam. Az íjam gyengébb volt, mint a többi fiúé, mert nem voltam elég erős, hogy egy nagyobbat is meg tudjak feszíteni, a célzás pedig még annyira sem ment.

Sóhajtozva vánszorogtam a fák mögött álló alak felé, áttörtem az ágakon, és megálltam mellette. Messziről tökéletes volt az illúzió, de közelről csak egy régi, kávészínű takaróval fedett bot- és moharakást láttam. Apa és én építettük a múlt hónapban, hogy gyakorolhassak rajta itt, a házunk mögötti fák közt.

Káromkodtam, felhúztam az íjra még egy nyilat, és közvetlen közelről belelőttem a bábuba. A hegye beleszaladt a takaróba, és a műállat szívébe állt.

Megráztam a fejem. Talán ha sikerül közel kerülnöm valamihez, nem lesz gond. Vagy talán szerencsém lesz, vagy…

Lépések mögöttem.

Megfordultam és vártam, tudván, hogy apa lesz az, mert felismertem a lépései tempóját és súlyát. Nagy ember volt, hosszú, de könnyed lépésekkel.

– Oskari – nézett át a félretolt ágak között. – Tán csak nem gyakorolsz még egyet az utolsó pillanatban?

Kisöpörtem a hajat a szememből, és vállat vontam, próbáltam figyelmen kívül hagyni a rettegést, amely kezdett eluralkodni rajtam. Holnap lesz a tizenharmadik születésnapom, de mielőtt férfivá válhatnék, ki kell állnom a Próbát.

– Hát… – Apa habozott, mintha nem tudná, mit mondjon. – Mindenki rád vár. Készen állsz?

– Gondolom. – De maradtam, ahol voltam.

Apa egy pillanatig csak nézett, majd odajött, és kezével az állam alá nyúlva megemelte a fejem, hogy kénytelen legyek ránézni. – Semmi baj – mondta. – Minden rendben lesz.

Bólintottam, és próbáltam mosolyogni, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy minden rendben lesz.

 

A KOPONYÁK MEZEJE

 

Forgott a gyomrom, amikor a hálószobám sarkában letettem az íjamat, és kimentem a házból.

Apa a dzsipben várt, már járatta a motort. A kormányon dobolt az ujjaival. – Gyerünk – szólt ki a nyitott ablakon. – Indulnunk kell.

Bezártam magam mögött a bejárati ajtót, és odakocogtam a kocsihoz, de amikor megkerültem, hogy kinyissam az anyósülésnél lévő ajtót, apa megrázta a fejét.

– A Próbához vezető úton hátul kell ülnöd – mondta. – Utána ülhetsz elöl, mint egy férfi. Így szokás.

Szó nélkül másztam be hátra. Régóta nem ültem már ott, és most újból kisgyereknek éreztem magam tőle.

Apa sebességbe tette az autót, és elindultunk. – Ne félj – mondta.

– Nem félek.

– Minden rendben lesz, Oskari. A fiam vagy. – Rám nézett a visszapillantó tükörből, és végigfuttatta az ujjait a szakállán, mintha nagyon erősen gondolkodna valamin. – Tudom, hogy nem szívesen csinálod ezt, de a hagyomány az hagyomány.

– De meg akarom csinálni – mondtam.

Szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és feltekerte az ablakot. A hűvös szellőnek annyi volt, és a jármű hátsó része megtelt forrósággal. A levegő száraz volt, és régi csizmák szagától bűzlött.

A falun át végig járművek vártak ránk a kátyús út mentén, és ahogy elhagytuk őket, dudáltak, majd konvojt formálva besoroltak mögénk. Próbáltam elfeledkezni róla, hogy engem követnek. Az én Próbámra jönnek.

– Csináld a jávorszarvast – kérte apa.

Mély levegőt vettem, két kezemmel kört formáztam a szám körül, és próbáltam előcsalogatni a hangot, amit tanított nekem.

– Míígh! Míígh!

Apa elfintorodott. – Nem rossz, bár inkább egy öregember horkolására emlékeztet. Hátha a szarvas jobban megy, mit szólsz?

Megpróbáltam, az viszont úgy hangzott, mint egy macska fulladozása. Apa megrázta a fejét, és visszafordult az úthoz.

Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak valahol máshol lennék. – Bocs.

– Minden rendben lesz, Oskari – mondta nagyjából ötödször.

– A fiam vagy. – De nagyon úgy hangzott, mintha csak magát győzködné arról, hogy nem fogok neki csalódást okozni.

– A quadon megvan minden, amire szükséged lehet, de ha emlékszel rá, hogy mit tanítottam, akkor semmit nem kell majd használnod belőlük – mondta. – Az én időmben egyáltalán nem voltak quadok, csak a lábunkra számíthattunk, és úgy is elboldogultunk. Most pedig mondd, mi a két legfontosabb dolog.

– Áhh…

– Gyerünk már, Oskari. A két legfontosabb dolog.

– A késem.

– Igen.

– És a tűzgyújtókészletem.

– Nálad vannak?

– Igen, itt. – Megpaskoltam az övemről lógó kést, aztán a kabátom zsebét, amiben a készletet tartalmazó vízálló doboz lapult.

– Jó fiú. Amíg ezek megvannak, túlélsz bármit és bárhol. Mindig legyenek nálad, soha ne tedd őket a hátizsákodba, soha ne veszítsd el őket. Odakint ezek dönthetnek élet és halál között.

– Csak egyetlen éjszakáról van szó – mondtam, és próbáltam bátornak tűnni.

- Nem számít. Egyetlen éjszaka a vadonban bőven elég. Bármi elsülhet rosszul is, tudod jól. A kés és a tűzgyújtókészlet gondoskodik a biztonságodról, a melegről és az élelemről, ameddig csak kell. És persze ott lesz még az íj is.

Az íj. A puszta gondolatától összeszorult a gyomrom.

Felsóhajtottam, és a mozgó kocsival együtt inogva megfordultam, hogy kinézzek a piszkos hátsó ablakon. A falu már rég eltűnt a fák közt, ahogy a közeli vadon legmagasabb hegyén, az Akka-hegyen emelkedtünk fölfelé.

Mögöttünk az utánfutó rázkódott a göröngyös hegyi úton, a tetején apa quadjával. A jármű úgy feszült neki a rögzítéseknek, mintha csak élne, és kétségbeesetten szabadulni akarna. Azóta megvolt ez a kopott, zöldre festett, nagy, öreg és sáros motor, amióta az eszemet tudom, és apa folyton szerelgette, vagy az alkatrészeit cserélgette, mert újat nem engedhetett meg magának.

Utána a minket követő autók sora haladt: régi, rozsdás pickupok és négykerék-meghajtású dzsipek összeillő konvoja. Némelyik meg volt pakolva felszerelésekkel, az azokat takaró ponyvák pedig lobogtak a szélben, mások rozoga, ósdi lakókocsikat húztak maguk után. Ahogy elnéztem őket, a bennük ülőkre gondoltam; azokra, akik azért jönnek a hegyre, hogy végignézzék a Próbámat, és azokra, akik a kudarcomra számítanak, mert nem vagyok sem a legerősebb, sem pedig a legügyesebb bármiben.

Anya mindig azt mondta, hogy lassan növök. Amikor zúzódásokkal jöttem haza az iskolából, forró csokit csinált nekem, és megnyugtatott, hogy csak idő kérdése, hogy nagyobb és erősebb legyek az olyan fiúknál, mint Risto és Broki, akik viszont sosem lesznek olyan okosak, mint én. Apa mosolyogva helyeselt.

– Nagyobb, erősebb és okosabb – mondta mindig. – Egy nap több leszel, mint egyszerű vadász.

Mióta anya meghalt, nem sokat mosolygott.

Az út bal oldalán sziklás bércek és fenyők végtelen sorai emelkedtek az Akka-hegy körüli vadonban. A buja tavaszi erdő sűrű, sötét és élettel teli volt. Nem akartam most arra gondolni, hogy miféle állatok élnek ott – medvék, amik a mancsuk egyetlen suhintásával letéphetik a fejed; vad, kutyaméretű rozsomákok, olyan fogakkal, melyek a csontot is összezúzzák. Anya másfélékről is mesélt nekem régen; Ajatarról, az Erdő Ördögéről, aki sárkány képében jelent meg, és már abba is belebetegedtél, ha csak ránéztél, és a piruknak nevezett ocsmány szellemekről. Aztán ott volt a mocsarakban és tavakban élő näkki, egy alakváltó szörnyeteg, mely csak arra várt, hogy lerántson a mélybe, és vízbe fojtson. Ez persze mind csak mese volt, de imádtam, ahogy anya az ágyam szélén ülve mesélt róluk, mielőtt homlokon csókolt, és lekapcsolta a lámpát. Ismert minden történetet.

– Anyára gondolsz – apa hangja halk volt. – Mindig megérzem.

Nem szóltam semmit.

– Nekem is hiányzik – szinte suttogott, mintha nem szívesen ismerné be.

Az út túloldalán meredély nyílt a semmibe. Ha apa túlságosan megközelítené a szélét, és átfordulnánk rajta, sokáig tartana, míg leérnénk az aljára.

– Van valamim a számodra – mondta apa. Kinyitotta a kesztyűtartót, és kotorászni kezdett benne, miközben oldalra dőlve az utat figyelte. Voltak ott mindendféle dolgok. Megviselt papírok, töltények a puskájához, egy régi csontnyelű kés, kioldott zsinórdarabok és egy csomag bontott cigaretta. De ő egy gyűrött papírtekercset vett elő, amit aztán hátraadott nekem.

– Tessék, a tiéd – mondta.

– Mi ez? – kérdeztem, ahogy remegő ujjakkal érte nyúltam.

A papír sárga volt, mintha nagyon régi lenne. Merev volt, de meggyűrődött, amikor bepréselték a kesztyűtartóba, és olajszag áradt belőle.

Apa fogta a cigarettásdobozt, és kivett belőle egy szálat, majd a többit visszadobta a kesztyűtartóba, és lezárta azt. Amikor meggyújtotta a cigit, és résnyire nyitotta az ablakot, a szél az arcomba fújta a füstöt, és én arrébb helyezkedtem, hogy kitérjek előle.

– Gyerünk – mondta apa. – Nyisd ki.

Egy pillanatig haboztam, aztán vettem egy mély levegőt, letekertem a papírt, és megnéztem a rajta lévő régi rajzot.

– Egy térkép? – Egy-két jelzett helyet felismertem rajta. Láttam az utat, amin éppen haladtunk, és az erdőt, ami balra terült el. Az előhegységek tetején, az Akka-hegy bázisában pedig ott volt a célunk, a Koponyák mezeje. Lent, a térkép alján észrevettem a falunkat is.

– Van rajta egy vörös kereszt – monda apa.

Végigfuttattam az ujjamat a térképen, és éreztem a régi, merev papír ráncait és göröngyeit. – Aha. Mi az? – Ujjbegyemet a vörös kereszten tartottam. Újnak tűnt, mintha valaki filctollal rajzolta volna rá.

– Ez a mi kis titkunk – mondta apa. – Egy hely, ahol biztos van szarvas. – Elengedte a kormányt, és széttárta a karját. – Szép nagy bikákról beszélek, jókora agancsokkal.

– Egy titkos vadászterület? – A vörös keresztet nézegettem, és máris érezni véltem a hely misztikusságát. Emlékszem, anya mindig azt mondta, hogy a szarvasbika lesz az én állatom – hogy én ezt kapom majd az erdőtől.

– Pontosan. Úgyhogy közel kerülsz, vársz hajnalig, és szélvédett helyen maradsz.

– Oké, apa. – Felpillantottam rá a térképről. – Tudom, hogy csaljam oda őket. – De láttam, hogy reagált. Láttam, ahogy felvonta a szemöldökét, és elnézett rólam, hogy az utat bámulja.

– A titkos vadászterület egy nagy fennsíkon van, a hegy tetejének a közelében – mondta. – Pihenj, mielőtt elindulsz a csúcsra, és hajnalban mássz fel. Találsz egy bikát, átmész a Próbán.

Pihenjek. A sötétben. Egyedül az Akka-hegy erdejében, egész éjjel. Szinte másra sem gondoltam az elmúlt két hétben. Álmodtam is róla, és mindig arra ébredtem, hogy rettegés szorítja össze a gyomromat.

Nyeltem egyet, és próbáltam erőt önteni magamba – a saját érdekemben és apáéban is. Ez mindkettőnknek nagyon fontos volt.

– Apa?

– Hm?

– Azt akarom, hogy tudd… a Próbán… a legjobb formámat hozom.

– Tudom.

Még egyszer ránéztem a térképre, majd feltekertem, és betömtem a zsebembe. Amikor ismét felnéztem, láttam, hogy apa engem figyel a tükörből.

– Csak nem tudom, hogy a legjobb formám valaha is…

– A legjobb formád elég lesz – bólintott apa, és kierőszakolt magából egy mosolyt, de mindketten tudtuk, apa egy hős, egy legenda, és csinálhatok bármit, a legjobb formám sem lesz elég jó soha.

A világ elsötétedett, amikor az út a fák közé ért, és apa egyre magasabbra és magasabbra vitt minket az előhegységen. Felfelé haladtunk a kavargó zöldek és barnák között, körülöttünk olyan magas erdei- és lucfenyők, hogy az arcomat a piszkos ablakhoz kellett nyomnom, ha látni akartam a tetejüket. Az apa nyitott ablakán beszűrődő friss, édes illat az erdőben töltött kora reggelekre emlékeztetett. Apa az utóbbi egy hónapban mindennap a hajnal első fényénél ébresztett, és kivitt a házunk mögötti erdőbe, hogy a tűzgyújtást és a menedéképítést gyakoroljam. Állatok nyomait kellett követnem, álcázást kellett használnom, és egyik nyilat a másik után kellett lőnöm a műszarvasba, az ő íjával az enyém helyett. De sosem voltam elég erős, hogy jól hátrahúzzam a húrját, és tudtam, ez éppúgy aggasztja őt, mint engem.

Apa elnyomta a cigarettát a hamutálban, és feltekerte az ablakot. – Mindjárt ott vagyunk – mondta.

A gyomrom öklömnyi csomóba szűkült, de kikényszerítettem magamból egy bólintást. – Ja.

Mögé helyezkedtem, és elővettem azt a fényképet, amit a Vadászlak táblájáról loptam el. Régi volt, képeslap méretű, és egy gyűrődés futott végig a közepén. Széthajtottam, és bámultam rajta apát, aki akkor tizenhárom éves volt. Egyik kezében az íjával, a hátán cipelt barna medve fejének a súlya alatt görnyedezett, és azon rágódtam, hogy lehetnék én valaha is olyan erős és bátor, mint ő.

– Majd megmutatod nekik – mondta apa, mintha csak tudta volna, mire gondolok.

Újra összehajtottam a képet, és a zsebembe gyűrtem, épp amikor rám nézett a visszapillantóból.

– Az anyád eszét örökölted, Oskari. Okos vagy, sokkal okosabb, mint amilyen én valaha voltam. Ez nem csak arról szól, hogy te legyél a legnagyobb és a legerősebb, mondtam már neked.

Csakhogy elképzelni sem tudtam semmit, amire most jobban szükségem volna, mint hogy én legyek a legnagyobb és a legerősebb. Talán csak arra, ha én legyek a legbátrabb. Vagy hogy legyen egy puskám.

– Emlékezz a térképre – mondta apa. – Ne veszítsd el.

A konvoj vezetőjeként mi értük el elsőként az előhegység tetejét, és érkeztünk meg az Akka-hegy lábánál elterülő Koponyák mezejére. Kizötykölődtünk egy nagy, lapos, köves tisztásra, amiről már halottam az idősebb fiúktól, de még sosem láttam. Szinte teljesen körülvették a körben emelkedő sűrű erdők és kősziklák, de a túlsó végén volt egy meredek lejtő, ahol látni lehetett a távoli hegycsúcsokat fojtogató sűrű, imbolygó felhőket. Apa majdnem egészen a széléig vezetett, ahol a kerekek megcsikordultak a laza köveken, majd megállította a dzsipet úgy, hogy szemben álljon a mezővel, és leállította a motort.

A tisztás másik oldalán egy fekete felhő robbant ki a fák tetejéből. A szürkés ég felé tört, és közben legalább száz varjúvá vált szét. A madarak különböző irányokban köröztek és szóródtak szét, mielőtt visszatértek volna a fákhoz.

A falumbéli férfiak úgy beszéltek erről a környékről, mintha valamiféle szent hely lenne. Mintha a részük volna. És bár néhány barátom leírta már nekem, és apa is próbált rá felkészíteni, sosem gondoltam volna, hogy ilyen látványt nyújt majd.

 

A Kiadó engedélyével.