Főkép

Fülszöveg:

A nagy sikerű film és tévésorozat előtt eredetileg ez a regény keltette életre a frontkórház illusztris tagjait, köztük az olyan halhatatlan amerikai hősöket, mint Sólyomszem Pierce, Égő Ajak Houlihan, Radar O`Reilly, Csapdle John.

Akik a koreai háború alatt a frontkórházakban dolgoztak, képzett, elszánt és a kimerülésig hajtott emberek voltak.

Mindenekfelett pedig fiatalok, túl fiatalok ahhoz, hogy azt csinálják, amit csinálniuk kellett.

Ismerkedjen meg a sárban futó hősökkel és a földönfutó elmebetegekkel, akik a koreai háborúban harcoltak, élje át a martinis reggeleket és a maratoni bolondozásokat, valamint azt a különleges focimeccset, amire a film minden nézője emlékszik.

Itt kezdődött minden, ez a regény indította el a MASH-legendát.

„A 22-es csapdája óta nem mesélték el ilyen szívszaggató humorral, hogyan tudja megőrizni az ember a józan eszét a háború őrülete közepette.” (Ring Lardner, Jr.) "A szereplők úgy teli vannak élettel, hogy simán be tudják bikázni az autódat, de közben szárazak is, akár a Szahara." (Jenni Deere)

 

 

 

 

 

 

Részlet a könyvből:

Előszó

 

A LEGTÖBB SEBÉSZ, aki a koreai háború alatt frontkórházakban dolgozott, nagyon fiatal volt, talán túl fiatal is ahhoz, hogy azt csinálja, amit csinálnia kellett. Ok műtötték a 8. hadsereg, a Koreai Köztársaság Hadserege, a Brit Nemzetközösségi Hadosztály és az ENSZ egyéb erőinek összes súlyos sebesültjét. Köszönhetően a vérnek, az antibiotikumoknak, a helikoptereknek, a koreai háború stratégiai sajátosságainak, valamint a páciensek fiatalságának és teherbíró képességének, a katonai sebészet történetének addigi legjobb eredményét érték el.

A frontkórházakban dolgozó sebészek olyan szélsőségeknek voltak kitéve kemény munka és pihenés, feszültség és unalom, hőség és hideg, elégedettség és frusztráció tekintetében, mint még soha életükben. Egyénileg és kollektíven is úgy reagáltak erre, hogy próbálták feldolgozni a helyzetet és végezni a munkájukat. A stressz azonban sokuknál – legalábbis ránézésre – olyan viselkedést eredményezett, amely elütött korábbi, civil magatartásuktól. Páran kiborultak, de legtöbben csak különféle módon és mértékben balhéztak. Ez a történet a különféle módokról és mértékekről szól. Amellett persze a munkáról is.

A könyvben szereplő karakterek alapjául azok az emberek szolgáltak, akiket ismertem, akikkel találkoztam és dolgoztam, vagy akikről hallottam. Minden valós személlyel való hasonlatosság kizárólag a véletlen műve.

 

1

AMIKOR A KÖZÉPISKOLÁT FRISSEN ELVÉGZETT RADAR O’REILLY otthagyta az Iowa állambeli Ottumwát és bevonult az Egyesült Államok hadseregébe, az a cél lebegett a szeme előtt, hogy a híradósoknál fusson be karriert. Radar O’Reilly függőleges kiterjedése csupán százötvenhét centi volt, viszont hosszú, vékony nyakat mondhatott magáénak, és olyan lapátfüleket, melyek pontosan derékszögben álltak el a fejétől. Mindennek tetejébe pedig bizonyos légköri – valamint metabolikus – körülmények együttállása esetén, abszolút összpontosítással és kivételes, érzékeken felüli erő alkalmazásával képes volt üzeneteket fogadni és beszélgetéseket lehallgatni, messze az emberi hallás normális hatókörén túl is.

Eme előnyökkel felvértezve Radar O’Reilly úgy látta, a hadsereg kommunikációs ágának szolgálatára született, így aztán az érettségit letudva nemet mondott különféle igencsak kecsegtető üzleti ajánlatokra, melyek között pedig legális is akadt, és úgy döntött, o bizony a hazáját fogja szolgálni. Már a sorozás előtt arra aludt el, hogy karon és vállon viselt rangjelzések lebegtek el előtte növekvő sorrendben, mígnem látta magát négycsillagos váll-lappal, ahogy vezérkari eligazítást tart a Pentagonban, vacsorapartikon vesz részt a Fehér Házban, vagy méltóságteljesen sétál a díszasztalhoz különféle New York-i éjszakai klubokban.

Krisztus Urunk 1951. évében, annak is a novemberében, annak is a közepén Radar O’Reilly, az Egyesült Államok hadserege egészségügyi szolgálatának tizedese a 4077. frontkórház Nemfáj Polák Fogorvosi és Pókerrendelőjében ült a 38. szélességi fokon Dél-Koreában, névleg azért, hogy kirakjon egy sorflöst. Mivel megkapta az üzenetet, hogy ennek a szerencsés eseménynek az esélye 72192:1, valójában egy telefonbeszélgetést hallgatott le. A korántsem zajmentes vonal egyik végén Hamilton Hartington Hammond dandártábornok volt, az eü-sök feje hetvenkét kilométerre délre Szöulban, a másikon Henry Braymore Blake ezredes, a 4077. frontkórház parancsnoki irodájában, alig negyvenöt méterre Radar O’Reillytól keletre.

– Hallgasd – mondta Radar O’Reilly, fejét tipikus pásztázó mozdulattal lassan balra-jobbra forgatva.

– Mit hallgassak? – kérdezte Walter Koskiusko Waldowski fogorvos és Nemfáj Polák.

– Henry két új trancsírozót kér – tudósított Radar O’Reilly.

– Kell nekem két új ember! – kiabálta Blake ezredes a telefonba, és Radar hallotta is.

– Mit gondol, mit vezet, a Walter Reed Kórházat? – kiabálta vissza Hammond dandártábornok, és Radar ezt is hallotta.

– Na, idefigyeljen… – kezdte Blake ezredes.

– Nyugodjon meg, Henry – zárta le Hammond tábornok.

– Nem nyugszom meg! – kiabált Blake ezredes. – Ha nem kapok két…

– Jól van, értem! – kiabált Hammond tábornok. – Elküldöm a két legjobb emberemet.

– De tényleg legyenek jók, különben… – hallotta Radar Blake válaszát.

– Mondtam, hogy a két legjobb emberemet – hallotta Radar Hammond tábornok válaszát.

– Helyes! – hallotta Radar Blake ezredest. – És a lehető leggyorsabban.

– Henry szerzett nekünk két új trancsírozót – jelentette Radar, és a füle még izzott az iménti lehallgató tevékenységtől.

– Mondják meg nekik, hogy ne verjék el minden pénzüket, mire ideérnek – legyintett Waldowski százados. – Lapot?

Így tudta meg a 4077. frontkórház személyzete, hogy a számuk és azzal együtt talán a hatékonyságuk is hamarosan növekszik. És így történt, hogy tíz napra rá egy szürke, nyers reggelen a 325. gyűjtőkórházban Yong-Dong-Póban, Szöullal szemben a Han folyó túlpartján, Augustus Bedford Forrest százados és Benjamin Franklin Pierce százados kiléptek az átmeneti tiszti szálló két végén, és málhazsákot húzva mindketten elindultak a nekik kirendelt dzsip felé.

Pierce százados huszonnyolc éves volt, valamivel több mint száznyolcvan centi, kissé görnyedt vállú. Szemüveget viselt, szőkésbarna hajára ráfért volna a nyírás. Forrest százados egy évvel idősebb volt, valamivel száznyolcvan centi alatt, zömökebb termetű. Vörös haját kefefrizurára vágatta, a szeme halványkék, az orra pedig még nem nyerte vissza természetes állapotát azután, hogy magánál ellenállóbb tárggyal találkozott.

– A 4077-esbe? – érdeklődött Pierce százados Forrest századostól, ahogy a dzsipnél összetalálkoztak.

– Azt hiszem – felelte Forrest százados.

– Akkor pattanj be – mondta Pierce százados.

– És ki vezet? – kérdezte Forrest százados.

– Döntsön a szerencse. – Pierce százados kinyitotta a málhazsákját, matatott benne, majd kivett egy Stan Hack-féle Louisville Slugger baseballütőt és Forrest századosnak adta.

– Dobj.

Forrest százados függőlegesen feldobta az ütőt. Pierce százados ügyesen elkapta a szalagnál bal kézzel. Forrest százados a bal kezével megfogta az ütőt Pierce százados bal keze fölött. Pierce százados a fölé markolt a jobb kezével, így Forrest százados jobb kezének már csak a levegő maradt.

– Ez van – mondta Pierce százados. – Mindig saját ütőt használj.

Nem mondott többet. Beültek a dzsipbe. Az első öt mérföld alatt hallgattak, majd Forrest százados törte meg a csendet:

– Szóval te dilinós vagy, vagy mi?

– Meglehet – felelte Pierce százados.

– Az én nevem Duke Forrest. Téged hogy hívnak?

– Sólyomszem Pierce.

– Sólyomszem Pierce? – csodálkozott Forrest százados. – Az meg milyen egy név?

– Az öregem egyetlen könyvet olvasott életében, Az utolsó mohikánt – magyarázta Pierce százados.

– Ó! – így Forrest százados. Majd azt kérdezte: – Honnan jössz?

– Crabapple Cove-ból.

– Az meg hol az istennyilában van?

– Maine-ben. És te?

– Forrest Cityből.

– És az hol van?

– Georgiában.

– Jézusom – mondta Sólyomszem. – Innom kell.

– Nálam van pia.

– Te csinálod, vagy igazi?

– Ahonnan én jövök – válaszolta Duke Forrest –, ott akkor igazi, ha te csinálod, de ezt történetesen a jenki kormánytól vettem.

– Akkor megkóstolom.

Pierce százados lehúzódott az út szélére, és leállította a dzsipet. Forrest százados előkotorta a flaskát a zsákjából és kinyitotta. Ott üldögéltek, nézték az utat, melyet két oldalt a novemberi jéghártyás rizsföldek szegélyeztek, ide-oda járt köztük az üveg, és beszélgettek.

Duke Forrest megtudta, hogy Sólyomszem Pierce nos és két kisfiú apja, Pierce százados pedig tudomást szerzett róla, hogy Forrest százados nős, és két kisleány apja. Megállapították, hogy igencsak hasonló oktatásban részesültek és igencsak hasonló tapasztalatokat gyűjtöttek, emellett mindketten nagy megkönnyebbüléssel konstatálták, hogy a másik nem képzeli magát Nagy Sebésznek.

– Sólyomszem – mondta egy idő múlva Forrest százados –, tisztában vagy vele, hogy ez döbbenetes?

– Micsoda a döbbenetes?

– Hát hogy én a georgiai Forrest Cityből jövök, te meg egy jenki vagy a maine-i Krumpapple…

– Crabapple.

– …Crabapple Cove-ból, és mégis olyan sok bennünk a közös.

– Duke – emelte fel a flaskát Sólyomszem, amely már félig sem volt –, ebből valahogy nincs olyan sok, mint amennyi hajdanábandanában.

– Akkor menjünk tovább – javasolta Duke.

Ahogy északnak hajtottak a csendben, amit csak a dzsip motorjának hangja tört meg, hideg eső kezdett rá és valósággal elfüggönyözte a völgy két oldalán hullámzó cakkos, jószerével csupasz dombokat. Beértek Ouijongbuba, erre a nyomorúságos viskókból álló tanyára, amelynek sáros főutcáját turistalátványosságok szegélyezték, s ezek közül is kiemelkedett az északi részen álló Híres Gyorskiszolgáló Bordély.

A Híres Gyorskiszolgáló Bordélyról, amely előnyös fekvéssel dicsekedhetett a Szöul és a frontvonal közti egyetlen főúton, azt beszélték, hogy nagyon jó, mert az összes kamionos megállt ott. Az intézmény egyedi marketingmódszerrel dolgozott, és nagyban hozzájárult az amerikai hadsereg egészségügyi szolgálatának sok gondot okozó nemi betegség problémához. Fél tucat zsúptetős sárkulipintyóból állt, előttük a tábla hirdette: „Utolsó lehetőség Peking előtt”, a középső épületen pedig az amerikai lobogó lengett. Hívogató személyzete a Sears Roebuck katalógusból beszerezhető legrikítóbb öltözetben posztolt az országút szélén, fittyet hányva az időjárásra, és sok sofőr, aki gyakran járt a frontra, finnyásan inkább a járműve hátuljában érte el velük a kielégülést, mint a benti koszos szalmán és mocskos matracon.

– Akarsz itt valamit? – érdeklődött Sólyomszem, ahogy Duke szalutált és bólogatott az integető-csücsörítő országúti pillangóknak.

– Nem, este bevásároltam Szöulban. Most más valami zavar.

– Ennél lehetne több esze, doktor – intette Sólyomszem.

– Nem az – mondta Duke. – Ez a Blake ezredes jár az eszemben.

– Henry Braymore Blake ezredes – bólintott Sólyomszem. – Utánakérdeztem. Tipikus hivatásos katona.

– Kérsz egy kortyot?

A ferdeszemű szirének látóköréből kikerülve Sólyomszem megint félreállt. Mire az üveg kiürült, a hideg, ferde esőbe lapos hópelyhek keveredtek.

– Tipikus hivatásos katona – ismételte Duke. – Mint Meade, Sherman vagy Grant.

– Megmondom, én mi gondolok – mondta kis hallgatás után Sólyomszem.

– A legtöbb tipikus hivatásos bizonytalan alkat. Ha nem az lenne, a nagy szabad világban kockáztatna. Így viszont az egyenruha ad nekik biztonságot.

– Ja – így Duke.

– Ez a Blake biztos szarban van, különben nem kérne segítséget. Talán mi segíthetünk neki.

– Ja – így Duke.

– Szóval szerintem nyomjuk a melót, amikor van meló, és próbáljuk meg kenterbe verni a többi tehetséget.

– Ja – így Duke.

– Ezzel lesz adu a kezünkben, hogy különben meg azt csináljunk, amit akarunk.

– Tudod, mit, Sólyomszem? Te derék legény vagy.

Egy sátortábor után, amely a Kanadai Kötözőállomás nevet viselte, útelágazáshoz értek. A jobb oldali út északkeletnek vitt a Puncsos tál és a Szívbaj-gerinc felé, a bal oldali meg északnak Chorwon, Disznótoka, az Öreg Kopasz és a 4077. MASH irányába.

Úgy négy mérfölddel az elágazás után egy megáradt patak alámosott egy hidat, és két katonai rendész egy sorba terelte őket, amelyben mindenféle katonai járművek várakoztak, köztük két tank is.

Itt vártak egy órát, miközben a sor egyre nőtt mögöttünk, majd végre megindultak az előttük állók, és Sólyomszem lekormányozta a dzsipet a sáros patakparton, át a bokáig érő vízen.

Így aztán már sötétedett a völgyben, amikor az „ITT VAN! EZ A 38. SZÉLESSÉGI KÖR” jelzésű táblával szembeni kisebb „ITT VAGYOK! HENRY BLAKE EZR.” tábla nyomán letértek a főútról. Útbaigazításokat követve előbb találkoztak négy helikopterrel, melyek az 5. légimentő századhoz tartoztak, majd több tucat, mindenféle alakú és méretű sátorral, amelyeket tessék-lássék patkó alakba rendeztek.

– Hát ez az – állította meg a dzsipet Sólyomszem.

– A mindenit – állapította meg Duke.

A csapadék mostanra latyakos hóra váltott, és a sáros út mellett fehérlett a föld. Az üresben járó motor hangja már nem tudta elnyomni az ágyúdörgést.

– Mennydörgés? – tippelt Duke.

– Ez mesterséges – vélte Sólyomszem. – Minden újonnan jöttet így fogadnak.

– Most mit csináljunk?

– Keressük meg az étkezdét. Szerintem az lesz az ott.

Amikor besétáltak az étkezdébe, úgy tucatnyian üldögéltek a hosszú, téglalap alakú asztalok körül. Kiválasztottak egy üres asztalt, leültek. Egy koreai fi ú szolgálta ki őket, aki zöld gyakorlónadrágot és piszkosfehér köpenyt viselt.

Evés közben tisztában voltak vele, hogy a többiek őket mustrálják. Végül az egyik helyi felállt és odament hozzájuk. Olyan százhetven centi lehetett, némileg túlsúlyos, kopaszodó, az arca és szeme kissé vörös. Az inggallérján ezüst tölgyfalevél díszelgett, és aggodalmas képet vágott.

– Blake ezredes vagyok – mutatkozott be, szemügyre véve őket.

– Átutazóban vannak?

– Nem, idevezényeltek – felelte Sólyomszem.

– Biztos?

– Azt mondták, két jó emberre van szükségük – mondta Duke –, és a sereg minket küldött.

– Hol voltak egész nap? Délre vártam magukat.

– Megálltunk egy kocsmánál – vetette oda Duke.

– Hadd lássam a parancsaikat.

Elővették és átadták az ezredesnek a papírjaikat. Nézték, hogy ellenőrzi az iratokat, aztán megint szemügyre veszi őket.

– Hát jól van – szólalt meg végül Henry Blake. – Maguk eléggé különcnek néznek ki, de ha jól dolgoznak, sok mindent elnézek anélkül, hogy kiakadnék, ha viszont nem dolgoznak jól, akkor beakasztok maguknak.

– Látod? – nézett Duke-ra Sólyomszem. – Megmondtam.

– Okos vagy – bólintott Duke.

– Egyet se féljen, ezredes – fordult Sólyomszem az ezredeshez. – Duke és a Sólyomszem itt vannak.

– Majd reggelre meglátják, milyen „itt lenni” – mondta nekik Henry. – Ma este kilenckor kezdenek. Most kaptam a hírt, hogy a koreaiak megtámadták a Kelly-dombot.

– Készen állunk.

– Ja – mondta Duke.

– Hobson őrnagyhoz szállásoltam el magukat – közölte Henry.

– O’Reilly?

– Uram? – Radar O’Reilly az ezredes mellett állt, mert már azelőtt fogta az üzenetet, hogy az el lett volna küldve.

– Ezt ne csinálja, O’Reilly. Idegesít.

– Uram?

– Kísérje ezeket az embereket…

– Hobson őrnagy sátrába – fejezte be Radar.

– Elég, O’Reilly.

– Uram?

– Eh, tűnjenek innen.

Így történt, hogy az a Radar O’Reilly vezette Pierce és Forrest századosokat új szállásukra, aki először szerzett tudomást a jövetelükről is. Hobson őrnagy éppen nem tartózkodott a sátorban, így Sólyomszem és Duke kiválasztottak maguknak egy-egy priccset és lefeküdtek. Éppen elszenderedtek, amikor nyílt az ajtó.

– Isten hozott, fiúk! – érkezett egy dörgő hang, majd követte egy közepes méretű őrnagy, aki meleg mosollyal lépett be, és határozottan fogott velük kezet.

Hobson harmincöt éves volt. Sokat dolgozott általános orvosként, kicsit sebészkedett, és minden vasárnap prédikált a Názáreti Egyház Templomában egy kis középnyugati városkában. A háború szeszélye révén olyan feladatot kapott, amire nem volt felkészülve, és olyan emberekkel került kapcsolatba, akiket nem értett.

– Isten hozott benneteket. Körül akartok nézni az alakulatnál?

– Nem, egész nap be voltunk mákolva – mondta Duke. – Inkább aludnánk kicsit.

– Kilenckor meg kell műtenünk az elnök sérvét – magyarázta Sólyomszem. – Harry családi sebészei vagyunk. Megkérnénk, hogy asszisztálj, de a titkosszolgálat tart a kínai ügynököktől.

– A jenki kínaiaktól északról – pontosított Duke. – Megérted, ugye?

Jonathan Hobson döbbenten és összezavarodva állt. Sok mindent nem értett. Kicsivel kilenc után még kevesebbet értett. A koreaiak tényleg megtámadták a Kelly-dombot, özönlöttek a sebesültek, az este kilenctől reggel kilencig szolgálatos öt orvosnak megállása sem volt.

Reggel kilencre egyértelmű lett, hogy Sólyomszem Pierce és Duke Forrest végezték a legjobb és legtöbb munkát. Olyan összhangban mozogtak, mintha már évek óta egymás keze alá dolgoznának, és többek között végeztek két bélrezekciót, ami azt jelenti, hogy kivették a bél egy darabját, melyet idegen testek, például lövedékek vagy aknák szilánkjai roncsoltak meg. Csináltak egy torakotómiát a vérzés megállítása érdekében, ami azt jelenti, hogy felnyitották a mellkast, hogy elállítsák a vérzés, melyet szintén egy idegen test behatolása okozott, majd ezt megkoronázták még egy szétszakadt lép és egy roncsolt vese eltávolításával ugyanebből a páciensből.

Az a könnyedség, ahogyan ezeket és a kevésbé súlyos eseteket kezelték, természetesen sok dicsérő megjegyzést és spekulációt váltott ki. Műszakuk végeztével azonban Sólyomszem és Duke túlságosan fáradtak voltak, hogy ez érdekelje őket, reggeli után azonnal elindultak a hatos sátor felé.

Minthogy a 4077. MASH patkó alakban lett elrendezve, a bádogtetejű műtősátor a közepén helyezkedett el. A felvételi sátor és a labor tőle balra, a lábadozó jobbra. A labor mellett állt a Nemfáj Polák Fogorvosi és Pókerrendelő, aztán az étkezde, a kantin, a zuhanysátor, a borbély és a közlegények sátrai. A másik oldalon a lábadozó után következtek a tiszti sátrak, majd a nővérek birodalma, végül a koreai kisegítők szállása. Ötven méterrel ezek után egy magányos sátor állt egy aknamező szélén. Ez volt a tiszti klub. Ha az ember a tiszti klub után még ment hetvenöt métert óvatosan és csalinkázva, és nem zuhant bele a régi bunkerekbe, egy magas partra ért, amely az Imjin folyó széles, de általában sekély ága mellett futott.

– Déli srác – mondta Sólyomszem, ahogy a sátrukhoz közeledtek –, én keresek egy staubot meg egy nagy adag vámmentes katonai piát, aztán durmolok egyet.

– Egyetértek – mondta Duke, miközben Sólyomszem kinyitotta a sátor elejére rögzített ajtót.

– Odanézz!

Duke odanézett. Az egyik sarokban, a priccsen könyökölve Jonathan Hobson őrnagy térdepelt a földön, az ajka lassan mozgott, teljesen belefeledkezett az előtte heverő Bibliába.

– Jézusom – hümmögött Sólyomszem.

– Á, nem is hasonlít Őrá.

– Szerinted meggárgyult?

– Á. Szerintem csak szentfazék – vélte Duke. – Nálunk van belőlük bőven.

– Nálunk is akad. Vigyázni kell rájuk.

– Vigyázz rá te, nekem dögunalmas. – Hobson őrnagy maradt a pozícióban, ok meg ittak egyet, majd még egyet. Aztán hangosan, hamisan elgajdolták, az „Előre, keresztény katonák” nótát, már amennyire emlékeztek rá, aztán kimerülten bebújtak a hálózsákjukba.

Mire felébredtek, újra besötétedett, és ennek megfelelően újabb sebesülteket hoztak. A sebesültek egy egész hétig szakadatlanul özönlöttek, és az új sebészek derekasan kivették részüket a munkából. Ez természetesen egyre növekvő tiszteletet ébresztett a kollégáikban, ám ebbe a tiszteletbe kétség és csodálkozás is vegyült, mivel nem illettek egyetlen ismert kategóriába sem.

 

 

A Kiadó engedélyével.