Beleolvasó - Robert Littell: Legendák

Fülszöveg:

A CIA terepen dolgozó ügynökéből magánnyomozóvá lett Martin Odum múltbeli identitásai - avagy a CIA szóhasználatával élve: "legendái" - labirintusában bolyong elveszetten. Gyakran teszi fel magában a kérdést: vajon ő tényleg Martin Odum? Nem inkább Dante Pippen, az IRA robbantási szakértője? Vagy Lincoln Dittman, az amerikai polgárháború kutatója? Mialatt élete nyugodtabb pillanataiban ezen töpreng, és hol többszörös személyiségzavarra, hol gondosan elvégzett agymosásra gyanakszik, különös megbízást kap egy fiatal orosz nőtől: kerítse elő váratlanul és titokzatos módon eltűnt sógorát, hogy izraeli felesége végre elválhasson tőle.

Odum továbbra se tudja, hogy ki ő valójában, és bízhat-e bárkiben, de újra életre kelti magában a szunnyadó ügynököt, hogy elvégezze a munkát. Beutazza a földgolyót, s közben számos veszéllyel kell szembenéznie, ám egyik sem olyan hátborzongató, mint "a tükörképek rengetege", hiszen ott bolyongva a múlt felidézése éppúgy végzetes lehet, mint a felejtés.

A Legendák című regényt különösen izgalmassá teszik a jelen és múlt eseményei közötti állandó váltások, valamint a mesteri cselekményszövés; remekül ábrázolja az állandó feszültségből táplálkozó paranoiát, és közben döbbenetes pontossággal mutatja be a nemzetközi kémkedés világát. Robert Littell A Cég című regényével vált világszerte ismertté - ezt követően írta meg a Legendákat. A Newsweek egykori kelet-európai tudósítója napjaink vitathatatlanul legjobb amerikai kémregényírója.

 

Részlet a regényből:

1993: Az elítélt megpillant egy elefántot

 

Végre sikerült nekikezdeniük Prigorodnaja falut a négysávos Moszkva–Szentpétervár autópályával összekötő földút lebetonozásának. Az egy hétig tartó dínomdánom után a helybeli pap méhviasz gyertyákat gyújtott Irkutszki Innokentyijnek, a szentnek, aki az 1720-as években kijavíttatta a Kínába vezető utat, most pedig hamarosan elhozza a civilizációt Prigorodnajába egy aszfaltcsík formájában, amelyet középen frissen festett fehér vonal választ ketté. Oroszország anyácska működéséről valamivel felvilágosultabb elképzeléseket valló parasztok valószínűbbnek tartották, hogy a fejlődés eme bizonyítéka – amennyiben lehet ezt annak nevezni – valahogy kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy a néhai és nem különösebben megsiratott Lavrentyij Pavlovics Berija terpeszkedő, fából ácsolt dácsáját néhány hónappal korábban megvásárolta egy csak „az oligarcha”-ként emlegetett férfi. Akiről szinte semmit sem lehetett tudni. A nap legfurcsább óráiban jött és ment csillogó fekete Mercedes S-600-as kupéján, a füstüveg szélvédő mögött illékony jelenésként tűnt elő időről időre ezüstös hajkoronája és sötét napszemüvege. Felvett egy helybeli nőt, hogy mosson rá, aki azt mesélte, hogy látta, amint a férfi egyszer a dácsából toronyként kiemelkedő árbockosárszerű építményből vörösen izzó cigarettahamut pöcköl ki, mielőtt visszafordult volna, hogy valakinek utasításokat osztogasson. A nő, akit halálra rémített a dácsa hipermodern elektromos mosógépe, és a mosást a folyó sekélyebb szakaszán végezte, túl messze volt, hogy néhány szónál többet halljon – „Azt akarom, hogy eltemessék, de élve…” –, ám ettől a pár szótól és az oligarcha nyers hangszínétől olyan hideg borzongás futott végig a hátán, hogy még mindig belereszketett, valahányszor felidézte a történteket. A folyó túloldalán tűzifának valót vágó két paraszt is látta a távolból az oligarchát, amint alumíniummankókon szenvedte magát előre a dácsa mögötti, heti hat napban, napi tizennégy órában óriási kéményeiből piszkosfehér füstöt okádó, lepusztult papírgyárhoz, illetve az azon túl elterülő falusi temetőhöz és a lepattogzott festésű, hagymakupolás görögkeleti templomocskához vezető ösvényen. Az oligarcha előtt két orosz agár ugrándozott: a férfi előbb az egyik oldalon előrelökte a csípőjét, majd utánahúzta a lábát, azután pedig megismételte ugyanezt a mozdulatsort a másik oldalon is. Három, Ralph Lauren farmert és telnyaskát, a jellegzetes csíkos inget – amelyet az ejtőernyősök gyakran hordtak még azután is, hogy kiléptek a seregből – viselő férfi lépkedett utána, könyökhajlatukba fektetett sörétes puskával a kézben. A gazdákat erősen csábította a kísértés, hogy közelebbről is szemügyre vegyék a faluba érkezett köpcös, csapott hátú jövevényt, de felhagytak a gondolattal, amikor egyikük emlékeztette a többieket, hogy mit is hirdetett a szószékről a Moszkvából érkezett, a görögkeleti karácsonyt két januárral korábban celebráló metropolita:

„Ha elég ostobák vagytok, hogy az ördöggel ebédeljetek, akkor legalább használjatok hosszú kanalat!”

Az útépítők, a hatalmas, harckocsilánctalpas útgyalukkal és úthengerekkel meg az aszfalttal és kőzúzalékkal csurig megpakolt teherautókkal, azon az éjszakán jelentek meg, amikor az északi fény még mindig úgy villózott, mint valami hangtalan tüzérségi tűz – nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy azt higgye az ember, a láthatáron túl óriási háború zajlik. A fényszórók kísérteties izzásában az elnyúlt árnyékú emberek belebújtak szuroktól megkérgesedett overalljaikba és térdig érő gumicsizmáikba, majd munkához láttak. A hajnalpírral – és negyvenméternyi lebetonozott úttal később – az északi fény és a csillagok eltűntek, de két bolygó még mindig látszott a holdtalan égen: az egyik, a Mars közvetlenül a fejük felett, míg a másik, a Jupiter nyugaton táncolt a Moszkva borostyánsárga izzásával telített, mélyen ülő ködpára felett. Amikor az élen haladó brigád elérte az előző nap a földútba az egyik exkavátor vájta kör alakú krátert, a brigádvezető nagyot fújt a sípjába. A gépek csikorogva leálltak.

– Miért állunk le? – hajolt ki az egyik sofőr úthengerének fülkéjéből, és kiabált le türelmetlenül a rögtönzött arcvédő maszkján keresztül, amellyel a papírgyárból felszálló kénbűzt próbálta kiszűrni. A méterben és nem órabérben fizetett emberek alig várták, hogy továbbmehessenek.

– Bármely pillanatban várható, hogy Jézus orosz cár képében visszatér a Földre – kiabált vissza a brigádvezető hányavetin. – És nem akarjuk elszalasztani, amikor átsétál a folyón. – Meggyújtott egy vaskos török cigarettát az előző csikkjéből, és az úttal néhány kilométeren át párhuzamosan futó folyóhoz sétált. A folyót Lesznyának hívták, ugyanúgy, ahogy az erdőt, amelyen átkígyózott, miközben kikerülte Prigorodnaját. Hat tizenkettőkor a fák felett felbukkant a hidegen sütő nap karimája, és nekiállt átégetni a folyóhoz tapadt mustársűrűségű szeptemberi ködöt. A Lesznya éppen áradt, így mindkét partján sekély ingovány alakult ki, és az áramlatban tisztán látszottak a ringatózó hosszú fűszálak.

A ködből felbukkanó halászcsónak nem juthatott a partig, így három utasa kénytelen volt kikászálódni, és gázolva megtenni az út hátralevő részét. Az ejtőernyősinget viselő két férfi lehúzta csizmáját és zokniját, farmerét pedig térdig gyűrte. A harmadik utasnak erre nem volt szüksége, lévén anyaszült meztelen. A fején töviskoronát viselt, amelyből vér csordogált onnan, ahol a tüskék felsértették a fejbőrét. Egy biztosítótű rögzítette a két lapockája között a testéhez a kartonpapírdarabot, amelyre azt nyomtatták: „Kafkor, a kém.” A csuklójánál és a könyökénél kábellel megkötözött fogoly arcát gubancos szakáll borította, ösztövér testén lila véraláfutások és leginkább cigarettacsikknyomoknak tűnő sérülések látszottak. Óvatosan átlépdelt az iszapon, míg szilárd talajra nem ért, és zavart képet vágott, ahogy belenézett a folyó sekély vizébe, és meglátta tükörképét. Közben az ejtőernyősök egy régi inggel a lábukat szárítgatták, majd felhúzták zoknijukat, csizmájukat, és letűrték nadrágjuk szárát.

Kafkor, a kém láthatóan nem ismerte fel a folyó vizéből rá visszabámuló alakot.

Mostanra a három ember érkezésétől megbabonázott két tucat útépítő minden érdeklődését elvesztette a munka iránt. A sofőrök leugráltak a vezetőfülkékből, a gereblyéket vagy ásókat markolászó emberek pedig feszengve álltak egyik lábukról a másikra. Senki sem kételkedett benne, hogy valami szörnyű dolog fog történni a meztelen Krisztussal, akit már a kaptatón hajtottak felfelé az ejtőernyősök. Mint ahogy abban sem kételkedtek, hogy azt akarják, szemtanúi legyenek az esetnek, és terjesszék a történetet. Manapság mindennaposak voltak az ehhez hasonló dolgok Oroszországban.

A frissen leaszfaltozott útszakaszon a brigád vasasa megtörölte izzadó tenyerét vastag bőrkötényében, majd a hegesztőszerszámokkal teli ökrös szekérről leemelte az uzsonnásdobozát, és felkaptatott az emelkedőn, hogy jobban rálásson a menetre. A zömök és robusztus vasas acélkeretes, füstüveges szemüveget viselt: felpattintotta az uzsonnásdoboz fedelét, és belenyúlt, hogy bekapcsolja a belerejtett fényképezőgépet, amely a termosz fenekébe fúrt lyukon át fényképezett. A hőpalackot óvatosan egyensúlyozta a két térde között, és nekiállt lecsavarni a tetejét, amivel egyik képet készítette a másik után.

Odalent a fogoly hirtelen ráébredt, hogy az útépítő brigád minden tagja őt nézi, és láthatóan jobban aggasztotta meztelensége, mint szorult helyzete – amíg meg nem látta a krátert. Nagyjából egy traktorkerék széles volt. Mellette vastag deszkák hevertek a földön halomba hányva. A férfi megdermedt, az ejtőernyősöknek pedig meg kellett ragadniuk a felkarjánál fogva, és így vonszolniuk az utolsó pár méteren. A fogoly térdre roskadt a kráter szélén, és visszanézett a munkásokra, a rettegéstől üres tekintettel, eltátott szájjal és pergamenszáraz torkán át nagy kortyokban, reszelősen nyeldekelte a levegőt. A látott dolgokat felismerte, de a félelem kioldotta vegyi anyagoktól megzavarodott agya nem találta a leírásukhoz szükséges szavakat: a piszkosfehér füstfelhőket pöfögő ikerkéményeket, az elhagyatott vámházat az ajtaja fölé festett megfakult vörös csillaggal, a gacsos almafák alkotta liget melletti lejtőn sorakozó, fehérre meszelt méhkaptárakat. Úgy hitte, ez csak egy szörnyű álom. Most már bármelyik pillanatban túl rémült lesz ahhoz, hogy tovább álmodjon, és akkor átszuszakolja magát az alvást az ébrenléttől elválasztó hártyán, letörli a verítéket a homlokáról, és még mindig a rémálom hatása alatt állva, csak nehezen tud majd visszaaludni, ha egyáltalán sikerül. Ám a földet nyirkosnak és hidegnek érezte a térde alatt, a beszippantott kénes levegő szúrta a tüdejét, és a bőrét cirógató, hidegen sütő nap mintha felélesztette volna a kínt a csikkek sütötte sebekben, a fájdalom pedig visszaröpítette a vele történtekhez és ahhoz, ami még történni fog. És ez egyáltalán nem álom volt.

Egy csillogó Mercedes gördült végig lassan a földúton a falu felől, szorosan nyomában egy kísérő járművel, egy testőrökkel teli fémszürke Land Cruiserrel. Egyik kocsinak sem volt rendszámtáblája, és a kibontakozó eseményt figyelő útépítők megértették: ez azt jelenti, hogy a kocsikban ülők túl fontosak ahhoz, hogy a rendőrség megállíthassa őket. A Mercedes félfordulatot tett keresztben az úton, és vagy tíz méterre megállt a térdelő fogolytól. A hátsó ablak nagyjából tenyérnyire legördült. Az oligarcha vált láthatóvá, amint kikukucskál a füstüvegen. Kivette a szájában tartott cigarettát, és hosszú ideig vizslatta a meztelen foglyot, mintha csak jól az emlékezetébe akarná vésni őt, meg a pillanatot is. Majd az arcán leplezetlen rosszindulattal megveregette egyik mankójával a sofőr mellett ülő ember vállát. Az első ajtó kinyílt, és a férfi kiszállt. Közepesen magas, sovány ember volt, hosszúkás, beesett arccal. Nadrágját a derekán magasra rántó nadrágtartót hordott, és éjfélkék olasz zakó borult köpenyként nyakkendő nélküli, kiugró ádámcsutkájáig begombolt keményített fehér ingére. Az ingzsebre az „Sz” és az „U-Zs” kezdőbetűket hímezték. Odaballagott a kísérőautóhoz, és az egyik testőr szájából kivett egy már égő cigarettát. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, eltartotta testétől, és odasétált a fogolyhoz. Kafkor felnézett rá, megpillantotta a cigarettát, és hátrahőkölt, mert azt hitte, az égő csikkel megbillogozzák. Sz. U-Zs. halványan elmosolyodott, de csak lehajolt, és a cigit a fogoly két ajka közé dugta.

– Ez a hagyomány – magyarázta. – A halálraítéltnek joga van még egy utolsó cigarettához.

– Bán… bántottak engem, Szamat? – kérdezte a fogoly rekedt hangon. Innen ki tudta venni a Mercedes hátsó üléséről figyelő alak ezüst hajkoronáját. – Egy szennyvízzel elárasztott pincébe zártak. Nem tudtam, mikor van nappal és mikor éjjel, elvesztettem az időérzékemet, amikor végre elaludtam… hangos zenével ébresztettek fel. Ha van erre magyarázat, akkor mondd meg, hogy miért. – A halálraítélt oroszul beszélt, erős lengyel akcentussal, megnyomta a nyitott o-kat, és a hangsúly mindig az utolsó szótagra került. A rettegéstől mondatai barokkos szerkezetté torzultak. – A legutolsó dolog, amit bárkinek is mondanék, az, amiről állítólag tudomással bírok.

Szamat erre vállat vont, mintha csak azt mondaná: az ügy már kikerült a fennhatóságom alól.

– Túl közel kerültél a tűzhöz, és most el kell tűrnöd, hogy megégsz, így riasztva el másokat a lángoktól.

Kafkor reszketve szippantott egyet a cigarettából. A dohányzás aktusa és a torkát égető füst láthatóan elterelte a figyelmét. Szamat a hamura meredt, és arra várt, hogy az a saját súlyától megrogyva mikor esik le – és akkor folytathatják a kivégzést. És ezt a cigarettát szívó Kafkor is megértette. Mintha a hamu magát az életet hordozta volna. Dacolt a gravitációval, dacolt a józan ésszel, és már hosszabb volt, mint a cigaretta még el nem szívott része.

Ekkor a folyó felől meglebbenő szél letörte a hamut, Kafkor pedig kiköpte a csikket.

– Posol ti na huj – suttogta, és gondosan ejtett minden o-t a „posol”-ban. – Menjetek ti a picsába! – Hátradőlt a sarkára, és a felette terpeszkedő kaptatón álló gacsos almafák alkotta liget irányába sandított. – Nézzétek! – buggyant ki belőle, ami elsöpörte a rettegést, hogy máris egy új ellenséggel, a tébollyal kerüljön szembe. – Odafent! – Élesen beszívta a levegőt. – Egy elefánt. Mondhatni, visszataszító egy jószág.

A Mercedes távolabbi hátsó ajtaja most kivágódott, és bokáig érő kosztümkabátot meg a parasztok hordta sárcipőt viselő törékeny asszony kászálódott ki belőle. Kerek, sild nélküli kalapot viselt, amelyről fátyol hullt alá és takarta el a szemét, így aki nem ismerte, csak találgathatta, hány éves.

– Jozef… – sikoltotta. A kivégzésre váró fogoly felé botladozott, majd térdre rogyott, és visszafordult a kocsi hátsó ülésén helyet foglaló férfihoz. – És mi van, ha havazni kezd? – kiáltotta.

Az oligarcha megrázta a fejét.

– Bízz bennem, Krisztyina, melegebb lesz neki a lyukban, ha belepi a hó.

– Olyan ő nekem, mintha a fiam lenne – zokogta az asszony, és a hangja megtört nyüszítéssé fakult. – Nem szabad eltemetnünk, csak ha elköltötte az ebédjét.

A még mindig térdre roskadt asszony a zokogástól rázkódva mászni kezdett a porban a kráter felé. A Mercedes hátsó ülésén terpeszkedő oligarcha csak intett, mire a sofőr kipattant a volán mögül, és tenyerével befogta az asszony száját, majd félig cipelte, félig vonszolta vissza a kocsiba, ahol bepakolta a hátsó ülésre. Mielőtt becsapta volna az ajtót, még hallani lehetett a zokogó nő kérdését:

– És mi lesz akkor, ha nem fog havazni?

Az oligarcha felhúzta az ablakot, és a többit már a füstüvegen át nézte végig. A két ejtőernyős megragadta a rab egy-egy karját, beemelték a kráterbe, ahol az oldalára fektették és magzatpózba rendezték a kör alakú lyukban. Ezután nekiálltak vastag deszkákat keresztbe fektetni a gödrön, a végüket pedig belerugdosták a talajba, hogy a tetejük egy szintbe kerüljön a földúttal. Miután végeztek, fémhálót feszítettek ki a deszkák felett. Eközben senki nem szólt egy árva szót sem. A kaptatón álló, cigarettát szívó munkások vagy félrenéztek, vagy a lábukat bámulták.

Miután az ejtőernyősök végeztek a kráter befedésével, elhátráltak, hogy megcsodálják művüket. Egyikük odaintett az egyik teherautó-sofőrnek. Az visszamászott a volán mögé, majd odatolatott a kráterhez, és előrenyomta a kart, amely felemelte a billencset, ahonnan kátrány zúdult az útra. Erre több útépítő is odaballagott, és hosszú gereblyéikkel elegyengették a kátrányt, míg csillogó felület nem fedte az immár láthatatlan deszkákat. Ezután elhátráltak, mire az ejtőernyősök intettek az úthengeresnek. A gép kipufogójából fekete füst gomolygott elő, ahogy a rozsdás szerkezet a kráter széléhez döcögött. Amikor a sofőr láthatóan habozott, megszólalt a Mercedes dudája, a közelben álló egyik testőr pedig bosszúsan megfeszítette a karját.

– Nem érünk rá egész nap – harsogta túl az úthenger motorja ütötte dübörgést. A sofőr fokozatba tette a gépet, és elindult, át a kráteren, hogy elsimítsa a kátrányt. Amint a túloldalra ért, visszatolatott, majd kiugrott a vezetőfülkéből, hogy szemügyre vegye a frissen leaszfaltozott autóutat. Ekkor hirtelen letépte arcáról a rögtönzött arcvédő maszkját, és kétrét görnyedve lehányta a cipőjét.

A Mercedes szinte nesztelenül visszatolatott, utasa beszállt, majd a kocsi elhajtott a kísérőautó mellett, a földúton a Prigorodnaja nevezetű falu szélén terpeszkedő dácsa felé, a falu felé, amelyet hamarosan egy középen frissen festett, fehér vonallal kettéválasztott aszfaltcsík kapcsol a Moszkva–Szentpétervár sztrádához – és a világhoz.

 

A Kiadó engedélyével.