Főkép

Fülszöveg:

A Földről, a Holdról, galaktikákról, a térben-időben irdatlan világmindenségről mesél nekünk az "öreg Qfwfq". De Qfwfq autón jár, örül, búsul, szeret, és a verandán üldögél, épp amikor a püffedő, dagadó, puha Hold a szikrázó, csupa üveg, csupa acél Földre pottyan...

 

Calvino művei a mese - a korai filmszkeccsek vagy a klasszikus képregény, a comics - egészséges minimál-szürrealizmusával szólnak az olvasóhoz. A nem létező lovag és a kettészelt őrgróf, a famászó báró és a mesés kedvű Marco Polo - vagy épp a mesét hajkurászó Nyájas Olvasó - után és előtt ennek a novellaciklusnak a hősei többnyire bolygók és egysejtűek, dinoszauruszok és ősmadarak. Körülöttük a múlékony tárgyiasságú modern kor és az időtlen univerzum. Igazságuk valódi igazság.

 

Italo Calvino (1923-1985) a 20. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nemzetközileg is páratlan népszerűségű alkotója volt. Ezeknek a novelláknak egy részét - a Calvino-életművet bemutató Európa-sorozat soron következő kötetének elbeszéléseit - egy valahai kiadás a sci-fi műfajába sorolta. Rég kiderült azonban, hogy a hallatlan fantáziával megírt, galaktikus fényekkel sziporkázó, pattanásig feszített logikájú történetek nem tűrik a besorolást. A Komikozmosz ugyanis remekmű.

 

Részlet a könyvből:

Ecfoin P. Hubble számításai szerint a galaktikák egymástól való távolodásának sebességből meghatározható az a pillanat, amikor egy punt volt a világegyetem; ttagfis egyetlen pontban vök benne minden létező anyag, mielőtt szétszóródván, terjedni kezdett volna az űrben. A „nagy robbanás" (big bang), amelyből a világegyetem eredeztethető, 15-20 milliárd éve történhetett.

 

Ott voltunk bizony valamennyien - mesélte az öreg Qfwfq -, hol is lehettünk volna egyebütt? Térnek még a hírét se hallotta senki. S ugyanez volt a helyzet az idővel: mit is kezdtünk volna vele, hisz úgy szorongtunk egymás hegyén-hátán, mint a szardíniák a szardíniásdobozban.

Azt mondtam, szorongtunk, mint a szardíniák a szardíniásdobozban, de csak az irodalmi hasonlat kedvéért mondtam így, valójában annyi hely se volt ott, hogy szorongjunk. Mindenki minden pontja egybeesett mindenki más minden pontjával, s mindez egyetlen pontban. Egyszóval még csak nem is zavartuk egymást, legalábbis testi értelemben nem, mert ami a jellemet, lelki tulajdonságokat illeti, nincs kellemetlenebb, mint ha az ember folyvást olyan ellenszenves alakokba botlik, mint például Pbert Pberd úr.

Hányán voltunk? Hát ezt bizony körülbelül se tudnám megmondani, fogalmam se volt róla soha. Valamicskét, egy icipicit el kellett volna távolodnunk egymástól ahhoz, hogy meg tudjuk számolni, hányán vagyunk; márpedig egy pontban kuksoltunk valahányan. A látszattal ellentétben az efféle helyzet nem nagyon kedvez a barátkozásnak; más korszakokban — jól tudom - meg-meglátogatják egymást a szomszédok; itt viszont, mivel mindenki mindenkinek a szomszédja volt, nem járta a szomszédolás, köszönni se köszöntünk, azt se mondtuk, hogy jó napot, jó estét.

Szűkek lévén az ismeretségi körök, csupán néhány ismerőssel érintkezett az ember. Én magam Ph(i)Nko asszonyra emlékszem elsősorban, meg a barátjára, De XuaeuX-ra, továbbá egy bevándorolt családra, bizonyos Z’zuékra, végül a már említett Pbert Pberd úrra. Volt egy takarítónőnk is - „karbantartó beosztottnak” nevezték -, egy szál takarítónő az egész világegyetemnek, tekintettel a háztartás parányi voltára. Valójában nem dolgozott semmit, még törölgetnie se kellett - egy pontba egyeden porszem se tud behatolni naphosszat csak pletykálkodott meg siránkozott.

Már ennyien is - mondhatni - létszám fölött voltunk; tegyük hozzá még mindazt a cuccot, amit ott kellett tartanunk, felhalmozva: a jövendő világegyetem minden alkatrészét szétszedve és egy kupacba hányva, olyképpen, hogy senki sem tudhatta, melyikből lesz a csillagos égbolt (azon belül az Androméda csillagköd), melyik rendeltetik majd a földrajz körébe (Vogézek?), melyik a vegytanéba (a berillium bizonyos izotópjai?). Ráadásul lépten-nyomon a Z’zu család ingóságaiba botlottunk, vaságyakba, matracokba, kosarakba; ha nem vigyázott az ember, ezek a Z’zuék, azon a jogcímen, hogy népes család, úgy viselkedtek, mintha csak ők volnának a világon: képesek voltak köteleket kifeszíteni a ponton keresztül, hogy azokon szárítsák a fehérneműjüket.

De a többiek is hibáztak, ők se viszonyultak kifogástalanul Z’zuékhoz, kezdve ama „bevándoroltak” definíción, amellyel az elsőbbségükre tartottak igényt, merthogy azok később érkeztek. Ostoba előítélet, ez iránt semmi kétségem, hisz nem létezett sem „előbb”, sem „később”, s „máshol” sem volt, ahonnan bevándorolni lehetett volna; de akadtak egyesek, akik határozottan állították: a „bevándorolt” fogalmon a puszta állapot is érthető, úgy pedig tértől s időtől független.

Szűklátókörűség, balgaság. A környezet volt a hibás, kétségtelenül. Egyébként valami megmaradt ebből a gondolkodásmódból mindnyájunkban: fel-felbukkan a tudatunk mélyéről manapság is. Ha például ketten találkoznak - az autóbuszmegállóban, a moziban, a fogorvosok nemzetközi kongresszusán —, s emlékezni kezdenek a régi időkre. Alighogy köszöntjük egymást — hol én ismerek meg valakit, hol más ismer meg engem máris rátértünk a kérdezősködésre: hát azzal mi van? hát amarról mit tud? (akkor is, ha ki-ki csupán egyvalakit ismer azok közül, akikre a másik emlékszik) — és sorra felidéződnek a rosszindulatú pletykák, a sok viszály, mocskolódás, fekerítés. Míg egyikünk meg nem nevezi Ph(i)Nko asszonyt — minden beszélgetés ide torkollik -, akkor aztán minden hülye fecsegésnek vége szakad, egyszeriben megkönnyebbülünk, valami boldog és adakozó hangulat, mély meghatottság vesz erőt rajtunk. Ph(i)Nko asszony az egyetlen, akit senki sem felejtett el, akit valamennyien visszasírunk. Vajon hová lett? Jó ideje nem is keresem már Ph(i)Nko asszonnyal többé nem találkozunk, nem látjuk többé a keblét, csípőjét, a narancssárga pongyoláját, sem ezen a tejútrendszeren, sem amazon, sehol, soha.

Nem titkolom, engem sosem győzött meg az az elmélet, hogy a világegyetem, miután olyan ritkává tágult, hogy ritkább már nem is lehet, újra sűrűsödni kezd, s így végül megint találkozunk ama pontban, hogy azután elölről kezdődjék minden. De sokan közülünk csak erre várnak, terveket szövögetnek mindegyre: hogy s mint lesz, amikor újra ott leszünk valamennyien. Múlt hónapban egyik nap benézek a kávéházba itt a sarkon - s kit látok? Pbert Pberd urat.

- Ön itt?... Mi járatban van errefelé?

Megtudom, hogy műanyagban utazik, ügynöksége van Paviában. Nem sokat változott, megvan az ezüstfoga is, a virágmintás nadrágtartója is.

- Ha majd visszamegyünk oda - mondja halkan, bizalmasan -, vigyáznunk kell, hogy ezúttal az a népség künn rekedjen... Értjük egymást, ugyebár?... Azok a Z’zuék...

Szívem szerint azt válaszoltam volna neki, hogy többen duruzsoltak már ilyesmit a fülembe, ezzel a kiegészítéssel „...értjük egymást, ugyebár... az a Pbert Pberd...”

De ellenálltam a kísértésnek, gyorsan másra tereltem a szót: - És Ph(i)Nko asszony?... Mit gondol, őt viszontlátjuk?

- Ó... Ph(i)Nko asszony... igen, őt igen... - mondta Pbert Pberd úr fölig pirulva.

Valamennyiünket éltet a remény, hogy egykor visszatérünk még a pontba, s legfőképpen azt reméljük, hogy megint együtt leszünk majd Ph(i)Nko asszonnyal. (Ebben én se vagyok kivétel, pedig nem hiszek az egészben.) Össze-összedugjuk fejünket a kávéházban, föl-fölidézzűk az emlékét, merengve, megindultan - ez az emlék még Pbert Pberd úr ellenszenves voltát is feledteti.

Ph(i)Nko asszonynak az a nagy-nagy titka, hogy sosem tett féltékennyé bennünket. Pletykák sem kavarogtak körülötte. Mindenki tudta, hogy lefekszik a barátjával, De XuaeuX úrral. Igen ám, de ha egy ágy egy pontban van, úgy be is tölti az egész pontot, így hát valójában nem beszélhetünk lefekvésről, csupán fekvésről, mert hisz aki a pontban van, benne van az ágyban is. Következésképpen Ph(i)Nko asszony velünk is együtt volt abban az ágyban, ahányan csak voltunk. Ha más nőről lett volna szó, isten tudja, mit össze nem fecsegnek a háta mögött. A takarítónő buzgón terjesztette a rosszindulatú pletykákat, s a többiek igyekeztek nem lemaradni mögötte. Z’zuékról például borzalmasabbnál boizalmasabb dolgokat lehetett minduntalan hallani: apa a lányaival, fiúk a nővéreikkel, anya a nagybácsikkal... nincs az a képtelen rágalom, amit rájuk ne szórtak volna. Vele viszont merőben más volt a helyzet: ő azzal a boldogsággal ajándékozott meg, hogy pont mivoltomban beleveszhettem, s pont mivoltában oltalmazhattam magamban; bűnös kontempláció volt ez (a promiszkuitás miatt, merthogy a pontban magába fogadott valamennyiünket), és ártatlan is egyúttal, szűzi (hisz pont volt, s így nem lehetett belehatolni). — Kívánhattam-e többet ennél?

És mindez nemcsak reám vonatkozóan volt érvényes, hanem a többiekre is, külön-külön mindenkire. Reá is: bennünk foglaltatott, s mi őbenne, öröme telhetett ebben is, abban is - és egyformán fogadott, szeretett s lakott mindnyájunkat.

Olyan jó volt így együtt, olyan, de olyan jó, hogy valaminek történnie kellett. Elég volt annyi is, hogy ezt mondja egyszer — Gyerekek, csak lenne egy kis helyem, micsoda tésztát gyúrnék nektek! - Abban a pillanatban a térre gondoltunk valahányan, a térre, melyet betöltene a gömbölyű karja, ahogy ide-oda mozog, le-föl hengergeti a gyúrófát a tésztán... keble meg-megrezzen a széles gyúródeszka, a nagy halom liszt s tojás fölött, fehér karja könyékig olajos; a térre gondoltunk, melyet a liszt töltene be, meg a búza, amiből a lisztet őrlik, meg a mezők, ahol a búzát termesztik, meg a hegyek, melyekről lefolyik a víz, hogy öntözze a búzamezőket, meg a legelők, melyeken a húsos mártásnak való gulyák legelnek; a tér ötlött fél bennünk, amire a napnak van szüksége, hogy sugaraival megérlelje a kalászt; a tér, a tér, hogy a gázfelhők nappá sűrűsödjenek, s égessenek; a csillagok, ködhalmazok, tejútrendszerek, napok, bolygók sokasága, amint röpülnek, száguldanak az űrben, egyensúlyban tartva minden egyes csillagot, ködhalmazt, tejútrendszert, napot és bolygót - és a gondolatra feltartóztathatatlanul alakulni kezdett a tér, igen, abban a szempillantásban, hogy Ph(i)Nko aszszony így szólt: - ...micsoda tésztát gyúrnék, gyerekek!... — a pont, az a valamennyiünket tartalmazó pont óriás gömbbé tágult, melynek sugara fényévnyire, száz, millió és milliárd fényévnyire növekedett, mi szétdobáltattunk a világegyetem négy sarkába (Pbert Pberd úr Paviába), belőle pedig, Ph(i)Nko asszonyból, ki tudja, miféle hő- és fényenergia lett, igen, ő, aki nyomorúságos, zárt kis világunkban nem volt rest, s megtette azt a nagylelkű ajánlatot, az elsőt („Gyerekek, micsoda tésztát gyúrnék nektek!`) — ez volt aztán a szerelmi fellángolás, egyetemes! -, megteremtve egyúttal a tér eszméjét és a tulajdonképpeni teret, továbbá az időét, az univerzális gravitációt és a gravitáló univerzumét, lehetővé téve millió és milliárd és billió nap, bolygó, búzamező létrejöttét, s megannyi Ph(i)Nko asszonyét is, a bolygók kontinensein szétszórva, amint lelkesen, túláradó szeretettel gyúrják a tésztát, könyékig olajosan, lisztesen, ő maga pedig eltűnt abban a pillanatban, elveszett, és mi azóta is csak siratjuk.

 

A Kiadó engedélyével.