Főkép

Fülszöveg:
Idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára ennél különlegesebb regényt, vagy mikor álltam olyan közel ahhoz, hogy egy szerzőt zseniálisnak kiáltsak ki.”
Nicholas Lezard, The Guardian
 
1943 szeptemberében, a trieszti kikötőben egy eszméletlen, azonosíthatatlan férfit találnak, akit a közelben horgonyzó Tübingen kórházhajóra szállítanak. A hajó finn származású német neurológusa a zubbonyába varrt név – Sampo Karjalainen – alapján azt feltételezi, hogy finn katona. Amikor a férfi magához tér, kiderül, hogy sérült a beszédközpontja és éntudatát is elvesztette. Így aztán az orvos megkezdi páciense nyelvi és kulturális nevelését, identitástudatra ébresztését, majd Helsinkibe küldi, hogy gyökereit megtalálva szembesüljön önmagával.
 
Részlet a könyvből:
Friari doktor eleven tekintete az első emlékem. Kikemé­nyített pamutvászon suhogását hallottam előbb, majd kék fényudvarban felsejlett a doktor, aki engem nézett. De sérült szemem folyékony magmájával nem tudtam kivenni arcának körvonalait. Mintha valami sűrű folya­dékba merült volna minden, ami lelassította a mozdu­latokat és elnyelte a zajokat. Mozdulatlan napok követ­keztek, felszínüket alig karcolták meg tompa hangok, üveg mögött feltűnő árnyak, végtelen, nyomasztó csen­dek. Megpróbáltam a lehető legtovább nyitva tartani a szemem, hogy kiszorítsam belőle a homályt, miközben a doktor tekintetére vártam. De az alig némi erőfeszí­tés után menetrendszerűen belényilalló fájdalom miatt kénytelen voltam becsukni. Éreztem, hogy növekszik a halántékom mögött a fájdalom, dagad és zümmög, mint egy méhkas, mielőtt a szemem idegeibe belenyilall. olykor hirtelen hőhullám tört rám. Izzadtam, a fejem lüktetett a kötések alatt. Az ápolónők biztosan észre­vették, mert azonnal megláttam magam mellett az in­fúziós üveget, és valami hideget erősítettek a karomra. A nyilallások szép lassan ritkultak, kezdett felszáradni körülöttem a világ. A kék fényudvar hajóablakká válto­zott, a hosszú, nyomasztó csendek éjszakákká, melyeket a folyosó falfülkéibe csavarozott éjjeli lámpa világított meg.
Egy hajón voltam tehát. Éreztem könnyű ringását. De én magam meg se tudtam mozdulni. Tudatában vol­tam tehetetlenségemnek, de mintegy kívülről láttam és hallottam, mintha lényemnek csak egy része élne, érzé­kelne és lebegne valami számomra ismeretlen közegben. Évekkel később az volt az érzésem, hogy azokban a lassú ébredéssel töltött napokban agyam közömbös volt tes­tem állapota iránt, mintha nem volna többé kedve vagy ereje törődni vele. Az orvosi vizit előtt két ápolónő át­ültetett a hajóablak melletti karosszékbe. Megállapí­tottam, hogy vöröskeresztes nővérkék, és homályosan rémlett, hogy háború van. Még az is megfordult a fe­jemben, hogy valamilyen hadművelet túlélője lehetek. De arra nem emlékeztem, ki vagyok, és nem is érdekelt. Gondolataim mintha a semmiből keletkeztek volna, és visszasüppedtek tudatom semmit meg nem őrző porózus talajába. Amikor később visszagondoltam erre az álla­potra, szinte sajnáltam, hogy elmúlt. Néhány csodálatos napig semmire sem emlékeztem, megszabadultam a me­móriától, mentesültem a fájdalomtól. Sejthalmaz lettem, primitív organizmus, azokhoz hasonló, amelyek évmil­liókkal ezelőtt benépesítették a földet. A székből láttam a kabin túloldalát is, a fekhelyemet, az éjjeliszekrényt. És mindenekfölött, bár nehezemre esett elfordítani a fe­jem, az ablakon át láttam a tengert. Az, hogy átültettek a székbe, bizonyára óriási előrelépés volt, ugyanis Friari doktor immár mosolyogva jött megvizitálni. Arcomat a fény felé fordította, ujjával szétfeszítette a szemhéjamat, és a szemgolyómat vizsgálta. Felcsapta a falhoz erősített asztalka lapját, színes papírfigurákat terített elém, és arra kért, hogy párosítsam össze őket. Reakcióimmal mindig roppant elégedett volt. Egy füzetbe jegyzetelt.
Találkozásaink kezdetben némán teltek. Mozdula­tok tánca volt az egész, melyet udvarias gesztusok, ked­ves biccentések irányítottak. Néhány nap elteltével Friari doktor beszélni kezdett hozzám. De más szavakkal, mint amilyenekkel az ápolónőkhöz fordult, azok kerekebb, teltebb hangokból álltak, és beletelt némi időbe, míg feloldódtak. Bennem még nem tudatosult, miféle tragédia áldozata lettem, nem tudtam, hogy sérülésem kirekesztett a nyelv világából. Elmém hajó volt, amely­nek a vihar eltépte a horgonyait. Láttam, hogy elsuhan előttem a kikötő, és azt hittem, ha összeszedem min­den erőmet, akkor sikerül elérnem. Ám azt nem tud­tam, hogy a kétségbeesés szele mindjobban a nyílt víz felé sodor. Nem értettem Friari doktor szavait, és nem is éreztem magamban semmiféle késztetést vagy vágyat, hogy válaszoljak neki. De ez nem nyugtalanított. Az elszenvedett sérülésnek tulajdonítottam, a végtelen fá­radtságnak, amelyből lassan kezdtem magamhoz térni. Ráadásul, minden objektív ismerettől függetlenül az elmémben lebegett valami zavaros idegennyelv-foga­lom, ami felületes tudatom számára elfogadhatóvá tette, hogy nem értem a doktor szavait.
Miképpen később megtudtam, a doktor az első na­poktól kezdve finnül beszélt hozzám, az anyanyelvén, mert meg volt róla győződve, hogy az az én nyelvem is. Abban reménykedett, hogy anyanyelvem lágy, ismerős szavai enyhítik fájdalmamat és oldják zavarodottságo­mat, s ettől majd kellemesen érzem magam. Én nem próbáltam meg beszélni, pusztán azért, mert nem érez­tem szükségét. Kihunyt bennem a nyelvi intelligencia, mindenféle érdeklődés, minden kíváncsiság a szavak iránt. Semmilyen nyelven nem tudtam megszólalni, sej­telmem sem volt, mi az anyanyelvem. De ennek nem voltam tudatában. Mint hipnózisban, érzékelhetetlen fátyol óvott a valóság erőteljes színeitől.
Egyik délelőtt Friari doktor kiterített elém az asztalon egy Európa-térképet, és egy kézmozdulattal megkért valamire, amit nem értettem. Azt hittem, újabb gyakor­latról van szó, és készségesen szemlélni kezdtem a zöld és barna foltokat, a kék tengerek egyenetlen körvonalait, a mély folyóárkokat. Tudtam, hogy egy térképet néze­getünk, az országalakzatok ismerősnek tűntek, ki tudja, hányszor láttam már őket korábban. Világos fogalmaim voltak arról, amit magam előtt láttam, ugyanakkor tu­datom mintha megrekedt volna valamivel a valóság fel­színe alatt. Felismertem a körvonalakat, miképpen az összes körülöttem lévő tárgyat, de nem tudtam megne­vezni őket. Elmém ellenszegült mindenféle ez irányú erőfeszítésnek. Mint később megfigyeltem, olyan volt, mintha már nem lett volna hozzá eszköze. Testem, ke­zem ismét mozgott. Attól, hogy végtagjaimat mozgatni tudtam, képes voltam érzékelni a testemet. Mindent megfogtam, ami az utamba került, hogy érintésem által újra megismerjem. Elmém ugyanakkor nem volt képes összekapcsolni a szavakat a dolgokkal. Mintha kimet­szették volna belőlem, és mégis bennem lüktetett volna, szinte éreztem, ahogy mozog, anélkül hogy utolérhet­tem volna, olyan volt, mint egy hal az akváriumban, amelyben a víz és az üveg kitágítja a távolságot, és az is távolinak tetszik, ami valójában közel van. Vagyis nem értettem, mi volna a feladatom azzal a térképpel.
A doktor, hogy bátorítson, mutatóujjával egy széles, kék pöttyökkel telehintett zöld sávra bökött. Ránéz­tem, aztán a térképre, miközben egyre tanácstalanabbul ráncoltam a szemöldökömet. Végül megértettem. Hát persze, azt akarta, mutassam meg neki, honnan jöttem. Kissé visszanyerve önbizalmamat, megköszö­rültem a torkom, halványan elmosolyodtam, felemeltem az ujjam, s közben a térképet fürkésztem. Ekkor meg­fagyott ereimben a vér. Mintha szakadék szélén álltam volna. Felismertem a forradásszerű piros határvonalak szegélyezte alakzatokat a térképen, de nem tudtam őket azonosítani. A völgyeken, hegyeken átívelő nagybetűs feliratok nem mondtak semmit. Franciaország, Németország, Ausztria, Magyarország, Románia puszta körvonalakként kószáltak elmémben, nem tudtam őket megnevezni. Gondolataim csupán e fogalmak küszö­béig értek el, hiába keresték a kilincset, hogy beljebb kerüljenek. Dermesztő volt a felismerés, hogy agyam egyik fele fölött nincs semmilyen befolyásom. Mintha az agyamat tápláló vér megrekedt volna egy távoli, el­záródott artériában. Banálisnak tűnő fogalmak, amikor megpróbáltam megragadni őket, tehetetlen tekintetem előtt semmivé foszlottak. A betűk, amelyekről úgy hit­tem, hogy egyenként, külön-külön ismerem őket, és minden további nélkül képes volnék szavakat alkotni belőlük, hang nélküli jelek, egy letűnt civilizáció hieroglifái lettek.
Ekkor, mintha hirtelen hányinger törne rám, úgy éreztem, muszáj megszólalnom. Megint úgy éreztem, va­lami eldugult bennem. A fejemet el tudtam fordítani, és belül, a szememben fájdalmas szúrások szikraesőjét érez­tem. Kinyitottam a számat, és megpróbáltam valamilyen hangot kiadni, de csak levegő zúdult ki rajta. Azon vet­tem észre magam, hogy nyelvem, ajkaim, fogaim kép­telenek az artikulációra. A levegő feltört a gégémből, és a szájpadlásomon át valami csüggedt sóhajban távozott. Ennek a borzasztó felfedezésnek a rettenete odaszögezett a székhez, melynek karfáját úgy szorítottam, hogy körmöm felkarcolta a festékréteget. Tágra nyílt szem­mel kértem a doktor segítségét. Jött a szokásos zsibba­dás, majd a fejembe nyilalló fájdalom. Olyan félelemben vergődtem, amilyenhez hasonlót még sosem éreztem. Mintha süllyednék, mintha elveszíteném a kapcsolatot az érzékelhető világgal. Látásom el-elhomályosult, mintha ki akarna hunyni az a gyér fény, amely megvilágította a köztem és a valóság közötti meredek átjárót. A doktor is igyekezett leplezni rémületét. Újra és újra a térképet forgatta, és ujjával Finnországot bökdöste. Hallottam, hogy beszél, de egy szavát se értettem. Tekintetében egy pillanatra felfedeztem annak az embernek a rémületét, aki rádöbben, hogy elmeháborodottal áll szemben. Az ápolónők odasiettek. Visszafektettek az ágyamba. Az is­merős hidegség a karomon. A doktor nem mozdult mel­lőlem, míg el nem aludtam.
Néhány órával később felébredtem, túlságosan kime­rült voltam ahhoz, hogy nyugtalankodjam, és túlságo­san rémült ahhoz, hogy tovább aludjak. A folyosó éjjeli lámpája sárgás fénybe vonta a hajófal lemezburkolatát. A hajó ringása, a sötét kabinablak, minden azt az érzést keltette bennem, mintha lassan egy örvénybe süllyednék, valami sötét, hideg, szörnyszerű halak lakta mélységbe.
 
A Kiadó engedélyével.