Beleolvasó - Dmitry Glukhovsky: Szürkület

Fülszöveg:
Földrengések és cunamik tombolnak Amerikában, Ázsiában, a csendes-óceáni szigeteken, majd a katasztrófák áradata Moszkvát is eléri. Bár a kormányok és a tudósok igyekeznek mindenkit megnyugtatni, világos, hogy ennyi pusztítással az ember már nem tud megbirkózni. És senki sem érti, miért bolydult fel a föld, mintegy haláltusáját vívó, óriási fájdalmakkal küzdő öregember.
Egyetlen ember van a világon, aki megszerezheti a kulcsot az események értelmezéséhez s talán leállításához is: egy moszkvai fordító, akinek rejtélyes kézirat kerül a kezébe.
Egy XVI. századi konkvisztádor naplóját kell lefordítania a titokzatos megbízó számára - s ahogy fejezetről fejezetre halad előre, a maják szent városát kutató, a yucatáni erdőkben hátborzongató kalandokat átélő hajdani spanyol katonákhoz hasonlóan ő is egyre közelebb kerül ahhoz a szent szöveghez, amely talán mindenre választ ad.
A világsikerű Metró-regények szerzője a 2012-vel kapcsolatos izgalmakat és félelmeket, a maja indiánokhoz fűződő legendákat és saját filozófiai gondolatait összegyúrva különleges kalandregényt alkotott, melyet Oroszországban úgy reklámoznak:
"Az oroszok válasza Dan Brownra és Chuck Palahniukra."

Részlet a regényből:
Hát tényleg bezáratta a rendőrség a fordítóirodámat, ahogy az irodavezető tartott tőle? Kiderült, hogy valamit elhallgatott, és most letartóztatták, bűnrészességgel vádolják, és bevonták a fordítóiroda engedélyét? Vagy csak egy időre függesztették fel az engedélyét, hogy nyomást gyakoroljanak rá? Lehet, hogy az az ember nem is alkalmazott volt itt, hanem a tulajdonos? Mi történhetett vele, és ami a legfontosabb, miért pecsételték le az irodát?
A dupla üveges, porlepte ablakokon keresztül semmit sem lehetett látni. Körbelopakodtam a kétemeletes háztömb körül, mint valami tolvaj, lábujjhegyen belestem minden ablakon, hogy rájöjjek, mi történik odabent. Az épület másik oldalán találtam egy kis vasajtót, nyilván az volt a vészkijárat. Azt is leplombálta és lepecsételte a rendőrség. Onnan néhány lépésre volt a pincehelyiség, amit most egy kis kávézó bérelt. Az előteret és a jó tucatnyi lépcsőfokot kis bádogtető védte az esőtől, a bejárati ajtón felirat: „Tzompantli kaukázusi és mexikói konyha”. A félig nyitott ajtón vékony fénysugár szűrődött ki, és már éreztem is a mennyei illatokat, melyek azonnal beindították a fantáziámat és a gyomornedveimet.
Nem is tudtam, hogy van még valami az épületben a fordítóirodán kívül. Felhajtottam a kabátom gallérját, mint valami rendőrfelügyelő, és elindultam lefelé a lépcsőkön. Nehéz megmondani, mi hajtott inkább, a nyomozás heve vagy a váratlanul mardosni kezdő éhség. Leültem az egyik asztalhoz, a lehető legbarátságosabb tekintettel intettem a világos hajú, sötétkék ruhás pincérnőnek, és elmerültem az étlapban. Élvezettel olvasgattam a fogásokat, és az árak sem rontották el az összbenyomást. Végül is lobiót rendeltem, meg báránysaslikot, előételnek pedig tapast. Az összeállítás talán némileg rendhagyó volt, de ettem én már szusit céklalevessel, úgyhogy nem kezdtem el bosszankodni a tapas és a szacivi szomszédságán a spanyol étkek holmi kifinomult rajongójaként.
Nekiláttam a kiváló előételnek (Spanyolországban soha nem jártam, így nem tudom eldönteni, mennyire volt autentikus), s közben körbenéztem, és elhatároztam, hogy kigondolom, hogyan tovább.
A kis étteremben alig voltak vendég, csupán az egyik távoli asztalnál bambult egy bőrkabátos, bajuszos férfi. Csak azt a magyarázatot találtam erre, hogy épp holtidő van, az ebédidőnek már vége, a vacsoraidő még nem jött el, és csak hozzám hasonló naplopók esnek be ilyenkor. Esténként alighanem dugig megtelik a terem. A berendezés barátságos és nyugodt volt, a falakon tölgyfa borítás, az alacsony plafonról a régi utcai lámpákhoz hasonló lámpások lógtak, a pincérnők illedelmesek, az étlap pedig olyan étvágygerjesztően volt összeállítva, hogy legszívesebben mindegyik fogást megkóstoltam volna. Még vagy másfél óra, és ellepik a helyiséget a munkából hazafele özönlő öltönyösök, gondoltam, és semmi kedvem nem volt abban a zajban beszélgetni az étterem alkalmazottaival.
Úgyhogy amikor a pincérnő kihozta a lobiót, a szemem sarkából azonnal elolvastam a névkártyáját, és megkérdeztem:
– Mondja csak, Lena, mi történt a szomszédaikkal? – Fejemmel abba az irányba intettem, ahol a fordítóiroda volt.
A lány megdermedt, nagyokat pislogott szürke szemével, mely a szemfestéktől kétszer akkorának látszott, és csodálkozva meredt rám. Biztosan félreértett, gondoltam, és vagy azt hiszi, hogy valami házbeli lakók felől érdeklődöm, vagy akár azt, hogy titkos csodálója vagyok, úgyhogy gyorsan pontosítottam a kérdést.
– Tudja, a fordítóiroda... Ebben az épületben van, csak az utca felőli részen.
Erre lebiggyesztette az ajkát, és összehúzta a szemét. Próbáltam lazának tűnni, a villámra tűztem egy kis adag salátát, és a szám felé emeltem, de a kezem idegesen megrándult, és egy kis darab hús az asztalra pottyant. Már nyúltam volna a szalvétáért, de a pincérnő gyorsabb volt. Amíg az asztalt törölgette, a pajkos lófarokhoz intézve szavaimat, amelybe platinaszőkére festett haja be volt fogva, még hozzátettem:
– Tudja, dolgozom nekik... Fordítóként. Vagy két hétig beteg voltam, ma egy kicsit jobban éreztem magam, bejövök, hogy azért ne felejtsenek el, erre az ajtó lezárva, lepecsételve. Nem tudja, mi történt? Mikor lesznek megint nyitva?
– Hát maga nem olvas újságot? Múlt csütörtökön egy fél oldal erről szólt a Moszkovszkij Komszomolec-ben – mondta, mikor végre abbahagyta a törölgetést. – Még ki is vágtuk, akarja, hogy megmutassam?
A négyzet alakú kis újságkivágás, melyen a bűnügyi tudósító összefoglalta az irodám történetét, tele volt zsírfoltokkal. Nyilván nem csak engem érdekelt a történet, a pincérnők pedig már unták, hogy naponta tízszer elmeséljék. Hogy nyugodtan tudjanak dolgozni, egyszerűen a kíváncsiskodók kezébe csúsztatják a cikket.
„A moszkvai gyilkosok már hullákat is rabolnak” – így hangzott a sokat ígérő cím. Épp az ilyen cikkek miatt nem olvasom már vagy öt éve ezt az újságot, hiába, hogy fiatalkoromban a kedvencem volt.
„Állati kegyetlenséggel elkövetett rablógyilkosság történt szerdán a Sztarokonyjusennij utcában lévő Azbuka fordítóirodában. Az ismeretlen tettesek behatoltak az irodába, és valószínűleg végeztek az ott dolgozó I. P. Szemjonovval, az irodát pedig kirabolták. A gonosztevők feltehetőleg pénzt és iratokat kerestek. Az irodából dokumentumok tűntek el, valamint egy széf, melyben az iroda egyheti bevétele volt. A riasztóberendezéshez a bűnözők nem nyúltak.
A nyomozók előtt álló legfőbb rejtély az, vajon hová rejtették az elkövetők I. P. Szemjonov holttestét, akinek halálában a nyomozók nem kételkednek, mivel a padlón nagy mennyiségű vért találtak, mely egyezett az áldozat vércsoportjával. A törvényszéki orvos szakértő véleménye szerint ilyen mértékű vérveszteséget nem lehet túlélni. Ennek ellenére a holttestet nem találták meg a bűncselekmény helyszínén. A bűnügyi rendőrség nyomozói szerint az elkövetők magukkal vihették, hogy egy Moszkva melletti erdőben elássák, vagy a folyóba dobják. Arra a kérdésre, hogy vajon miért cselekedtek így, egyelőre semmilyen válasszal nem tudnak szolgálni.”
– Maga szerint az igazat írják? – kérdezte a hátam mögül egy rekedtes, gúnyos női hang.
Összerezzentem és megfordultam. A takarítónő állt mögöttem a háncsseprűjére támaszkodva: ötven körüli, vékony, őszes, rosszarcú nő.
– Az igazságot? – A torkomon akadt a saláta, és lassan leengedtem a villát a tányérra.
– Az igazságot, az igazságot... Hogy az ajtók mind belülről voltak bezárva, a kulcs benne a zárban, hogy öt liter vér folyt ki ott, mintha kibelezték volna azt az embert, és a holttestet még vagy tíz méteren át hurcolták az irodában, megy, megy a vércsík, és hirtelen megszakad... És a vendégeink most már jóformán mind nyomozók és újságírók – tette még hozzá dühösen.
– És honnan tudja mindezt?
– Hát, amíg itt szaglásztak a környéken, mindig ide jöttek le ebédelni. Persze a nagyfőnökök, azok hallgattak, mint a sír, de a fiatalabb rendőrök, akik csak őrt álltak, nem bírták ki... Az egyik itt legyeskedett Lenácska körül, és töviről hegyire elmondta neki, hogy volt. Ugye, Lena?
A pincérnő, aki éppen akkor hozta ki nekem a saslikot sült krumplival, bólintott, de nem mondott semmit.
– Hát ez a helyzet... Jó étvágyat – zárta le a témát a takarítónő, majd a vödrével csörömpölve eltűnt a hosszú folyosón.
Vagy tíz percig elgondolkozva piszkálgattam a húst a tányéromon, halomba kotortam a krumplit, majd újra széttúrtam. Nem tudtam rávenni magam, hogy elkezdjek rágni és nyelni, amint a számhoz emeltem egy darabka saslikot, máris szédülni kezdtem, és émelygés fogott el.
Öt liter vér, ismételgettem magamban. Mintha kibelezték volna... az ajtók mind belülről voltak bezárva, a kulcs benne a zárban. Úgy mondta, hogy nem lehetett ellenkezni... Szörnyű volt. Tízméteres vércsík. Hová? Minek? Úristen, mintha nem lenne édes mindegy, hová. A lényeg, hogy ki tette. Igen, csakis ez a kérdés, gondoltam, mivel úgy sejtettem, a miértre tudom a választ, bár nem akartam elhinni, és a puszta gondolat is borzalmas volt.
Két rejtélyes eltűnés egymás után nem lehet véletlen egybeesés. Legutóbb, amikor az irodavezetővel beszéltem, azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy ez az egész csak véletlen, és igaz ugyan, hogy félig-meddig belekeveredtem ebbe a történetbe, de engem semmilyen veszély nem fenyeget. Még hogy a busz ütötte el a spanyolost... Miért nem zárta be az ajtót, ha elment otthonról? És miért vitte magával a mappát a fordítással? Én magam csak akkor nem zárom kulcsra az ajtót, ha a szemetet viszem ki. Moszkva nem valami biztonságos város, elég csak átfutni a bulvárlapok híreit, hogy azonnal újabb zárat szereltessünk az ajtónkra, és ne merjünk kimenni az utcára sötétedés után. Nem, itt alighanem emberrablás történt, ráadásul a spanyolos maga nyitott ajtót nekik, és önként ment velük, nem ellenkezett, és még az ajtót sem zárta be.
Hogy a spanyolossal mi történt, az persze továbbra is homályos volt, ám szegény irodavezetőm sorsa igencsak megijesztett. ő tudott valamit, amit se nekem nem mondott el, se a nyomozóknak, mert félt, nehogy őrültnek nézzék. Talán ha mindent becsületesen elmond a rendőrségnek, akkor védőőrizet alá helyezik... vagy beteszik egy pszichiátriai intézménybe. Az legalább zárt létesítmény, oda azért nehezebben tudtak volna betörni, és ki tudja, lehet, hogy az irodavezetőm még ma is élne. Aligha, szólt közbe belső beszélgetőtársam, a gonosztevők, akiknek nincs szükségük ajtóra és ablakra, aligha jönnek zavarba a védőőrizettől vagy egy speciális klinikától.
– Nem ízlik? – kérdezte elszomorodva a pincérnő, a kihűlt saslikra mutatva.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak megráztam a fejem, ő pedig sóhajtott, nyilván a borravalóra gondolva.
– Azelőtt mindig itt ebédelt – mondta a pincérnő, nyilván úgy döntve, hogy hangosan folytatja belső monológját.
– Ki?
– Ilja... Szemjonov. Akit megöltek – szívta meg az orrát. – Olyan jó ember volt, vidám. Mindig tréfálkozott, és mindig itt hagyta a visszajárót.
Bólintottam, és próbáltam elképzelni, ahogy az a lenyalt hajú, beképzelt alak flörtölt a pincérnőkkel. Valami epés megjegyzést akartam tenni, de időben visszafogtam magam: elvégre a nőkkel nekem sem alakultak valami jól a dolgaim.
– Épp azon az estén Ilja lejött vacsorázni, jól emlékszem, mert máskor soha nem jött ilyen későn, csak ebédszünetben. Nős volt, mindig otthon vacsorázott... Néha trécseltünk egy kicsit, amikor kimentem cigizni... – mondta szinte mentegetőzve.
– És mi volt aznap este? – próbáltam finoman visszaterelni arra a kérdésre, ami engem is érdekelt.
– Azt mondta, hogy sok a munka, késő estig marad. Volt valami nagyon bonyolult fordítása, amihez sokat kellett szótároznia.
– Hát ő maga is fordított? – csodálkoztam. – Azt hittem, ő csak amolyan ügyintéző.
– Nem tudom – vonta meg a vállát a pincérnő. – Amikor pedig indultam haza, már egészen késő volt, éjjel fél kettő, épp nekem kellett zárnom azon a napon, nála meg még égett a villany. Kéri a számlát, vagy esetleg még egy kávét?

A Kiadó engedélyével.