Főkép

A bokáig érő fekete gyapjúköpenyt viselő tizenkét férfi némán állt a barlang szájában. Nem beszéltek, nem is moccantak. A kora őszi szél természetellenesen hideg volt, de még csak meg sem próbálták leheletükkel felmelegíteni kihűlt kezüket. A holdfény megcsillant bronz mellvértjükön és fehér tarajos sisakjukon, cizellált csuklóvédőjükön és lábvértjükön, valamint a derekukra kötözött, hüvelybe dugott rövidkardjukon. De a testükhöz érő fagyos fém érintésétől sem borzongtak össze.
Az éj egyre hidegebb lett és esni kezdett, ahogy közelgett az éjfél. Jégeső jött és a jég a páncéljukon kopogott. De ők még mindig nem moccantak.
Ekkor újabb harcos érkezett: a sudár alak előredőlve közeledett, köpenyét vadul lobogtatta az erős szél. Ő is páncélt hordott, bár az ő mellvértjét arannyal és ezüsttel verték ki, akárcsak sisakját és lábpáncélját.
– Odabent van? – kérdezte mély hangján.
– Igen, királyom – felelte az egyik magas és széles vállú férfi, akinek mélyen ülő, szürke szeme volt. – Hívatni fog minket, amikor az istenek szólnak.
– Akkor hát várunk – felelte Agamemnón.
Az eső elállt és a király végighordozta sötét tekintetét hívein. Majd bepillantott a Szárnyak Barlangjába. Mélyen odabent ki tudta venni a sziklafalakon pislákoló tűz fényét és még kívülről is érezte a jóstűzből felszálló kesernyés és fullasztó gőzöket.
Mivel nem szokott hozzá, hogy megváratják, érezte, hogy kezd méregbe gurulni, de nem engedte felszínre törni haragját. Még egy királytól is elvárják, hogy alázatos legyen az istenek színe előtt.
A szokás az volt, hogy Mükéné királya és tizenkét megbízható híve négyévente meghallgatja az istenek szavát. Amikor Agamemnón utoljára itt állt, nem sokkal előtte temette el apját és kezdte meg uralkodását. Akkor is ideges volt, de ezúttal még inkább. Mert azok a jóslatok, melyeket akkor, első ízben hallott, valóra váltak. Sokkal, de sokkal gazdagabb lett. Felesége három egészséges gyermeket szült neki, bár csak lányokat. Mükéné seregei minden csatát megnyertek és egy nagy hős elesett.
De Agamemnón emlékezett arra az útra is, melyet apjával tett meg a Szárnyak Barlangjához nyolc évvel korábban, és apja hamuszürke arcára, mikor az kijött onnan. Apja egy szót sem szólt az utolsó jövendölésről, de az egyik híve elmondta a feleségének és a hír gyorsan terjedt. A látnok ezzel fejezte be szavait: „Ég veled, Átreusz király! Többé nem látod meg a Szárnyak Barlangját.”
A nagy harcos és király egy héttel az újabb jóslat előtt halt meg.
Tetőtől talpig feketébe öltözött nő bukkant elő a barlangból. Még a fejét is fátyolszövet takarta. Egy szót sem szólt, csak felemelte kezét és intett a várakozó férfiaknak. Agamemnón vett egy nagy levegőt és elindult a csapat élén.
A bejárat szűk volt, így levették tarajos sisakjukat és libasorban követték a nőt, míg végül az utolsó ember is ott állt a jóstűz maradéka előtt. A levegőt még mindig megülte a füst, és ahogy Agamemnón beszívta, érezte, hogy gyorsabban kezd
el verni a szíve. A színek fényesebbek lettek, az apró neszek – mint a bőrök nyikorgása, a sarus lábak csusszanása a kövön – hangosabbnak, már-már fenyegetőknek tűntek.
A rituálé több száz éve ugyanúgy zajlott és arra az ősi hitre épült, hogy a papok csak a halál peremén tudnak igazán társalogni az istenekkel. Ezért négyévente mindig kiválasztottak valakit, hogy az meghaljon a királyért.
Agamemnón, ügyelve arra, hogy egyenletesen vegye a levegőt, lepillantott a priccsen heverő vézna öregemberre. Annak arca sápadtan csillogott a tűz fényében, szeme tágra nyílva meredt felfelé. A bürök már kezdte megbénítani a testét. Néhány perc és meghal.
Agamemnón várt.
– Tűz az égen – szólalt meg a pap –, és hegymagas víz érinti meg a felhőket. Óvakodj a Nagy Lótól, Agamemnón király! – Az öreg feje hátranyaklott és a fekete ruhás nő letérdelt mellé, felemelve és megtámasztva a törékeny testet.
– Ne beszélj nekem rébuszokban! – förmedt rá Agamemnón. – Mi lesz a királysággal? Mi lesz a mükénéiek hatalmával?
A pap szeme egy pillanatra fellángolt és Agamemnón haragot látott benne. Aztán az elenyészett és az öregember elmosolyodott.
– Az akaratod érvényre jut most, ó, király! Az igazság erdejét kínáltam volna neked, de te azt kívánod, hogy egyetlen levélről szóljak. Legyen hát! Még mindig hatalmas leszel, mikor legközelebb ezen a kőfolyosón jársz. Egy fiú apjaként. – Odasuttogott valamit a nőnek, aki egy kupa vizet emelt az ajkához.
– És milyen veszélyek fenyegetnek majd? – tudakolta Agamemnón.
A vén pap teste összerándult és az öreg felkiáltott. Ezután tagjai elernyedtek és felnézett a királyra.
– Egy uralkodót mindig fenyegeti a veszély, Agamemnón. És ha nem leszel elég erős, akkor az ledönt téged. Ha nem leszel bölcs, megfosztanak a tróntól. A végzet magvait minden évszakban elvetik és sem napütés, sem eső nem kell ahhoz, hogy kihajtsanak. Egy hőst küldtél, hogy véget vessen egy jelentéktelen fenyegetésnek, és ezzel elvetetted a magokat. Mostanra kihajtottak és a földből kardok sarjadnak majd.
– Alektrűónról beszélsz, aki a barátom volt.
– Nem volt ő senkinek a barátja! Mészáros volt, aki nem hallgatott a figyelmeztetésre. Csak a ravaszságában, a kegyetlenségében és a hatalmában bízott. Szegény, vak Alektrűón! Most már tudja, milyen hatalmasat tévedett. Az önteltsége terítette le, mert egyetlen ember sem legyőzhetetlen. Az istenek azokat pusztítják el, akikben először ültetik el a büszkeséget.
– Mi mást láttál még? Szólj már! Közeleg a halálod.
– Nem félek a haláltól, kardok királya, vérnek királya, rablók királya. Örökké fogsz élni, Agamemnón, az emberek szívében és gondolataiban. Míg apád neve a porba hullt és elhordták az idő suttogó szelei, addig a tiédet gyakran és hangosan emlegetik majd. Mikor vérvonalad emlék lesz már csupán és minden királyság porrá omlik, a nevedet még akkor is visszhangozzák. Ez az, amit láttam.
– Ez már inkább a kedvemre való. Van még valami? Siess már, mert az időd rövid! Mondd meg a nevét a legnagyobb veszélynek, ami rám les!
– Csupán egyetlen névre vágysz? Milyen… furcsák is az emberek. Kérhettél… volna válaszokat, Agamemnón. – Az öreg hangja gyengült és szavai összefolytak. A bürök elérte az elméjét.
– Mondd meg a nevet és én tudni fogom a választ!
Az öreg szeme ismét haragosan villant, de valahogy megakadályozta, hogy a méreg még jobban hatalmába kerítse. Mikor megszólalt, hangja ismét erősebben csengett.
– Alektrűón egy nevet kért tőlem, mikor még csak jós voltam és nem részesültem a haldoklás bölcsességében – mint most. Én Helikáón, az Aranyember nevét mondtam neki. És erre mit tett ő… a bolond? Kihajózott a tengerre, hogy megkeresse Helikáónt és ezzel saját vesztébe rohant. Most te is egy nevet kérsz tőlem, király. A név ugyanaz. Helikáón. – A vén pap lehunyta a szemét, a csend megsűrűsödött.
– Helikáón fenyegetést jelent rám?
A haldokló pap ismét szóra nyitotta a száját.
– Embereket látok, akik gyertyákként égnek, meg egy… lángoló hajót. Egy fej nélküli férfit látok… és elsöprő dühöt. Látok… látok sok-sok hajót… olyanok, akár egy madárraj. Háborút látok, Agamemnón, hosszút és szörnyűt, és számos hős halálát. – A férfi reszketeg kiáltással hanyatlott vissza a fátylas asszony karjaiba.
– Meghalt? – kérdezte Agamemnón.
A nő kitapintotta a pap csuklóján az eret, majd bólintott. A király elkáromkodta magát.
Egyik tagbaszakadt harcosa lépett oda hozzá, akinek szőke haja szinte fehérnek tűnt a lámpafényben.
– Egy nagy lóról beszélt, nagyuram. Helikáón hajóin a vitorlákra mindig egy ágaskodó fekete lovat festenek.
A király nem válaszolt. Helikáón Priamosznak, Trója királyának a rokona volt, Agamemnón pedig szövetségben állt Trójával és a keleti part legtöbb kereskedőkirályságával. Miközben ezeket a szövetségeket fenntartotta, egyben pénzelte a mükénéi gályák kalóztámadásait is, szövetségesei városainak kifosztását és a rézzel, ólommal, ónnal, alabástrommal vagy arannyal megrakott kereskedőhajók elfogását. Mindegyik gálya tizedet fizetett neki a zsákmányból. A rablott javakból tudta felszerelni seregeit és ezekből osztogatta kegyeit hadvezéreinek és katonáinak. A nép előtt persze elítélte a kalózok tetteit és halállal fenyegette őket, ezért nyíltan nem nevezhette Helikáónt Mükéné ellenségének. Trója gazdag és erős királyság volt, és a vele folytatott kereskedelem önmagában nagy hasznot hajtott rézben és ónban, melyek nélkül nem lehetett sem bronzpáncélokat, sem bronzfegyvereket gyártani.
A trójaiakkal vívandó háború közelgett, de Agamemnón még nem állt készen arra, hogy királyukat ellenségévé tegye.
A jóstűz gőzeit már nem érezte olyan fojtogatónak; így úgy tűnt, kezd kitisztulni a feje.
A pap szavai több mint megnyugtatóak voltak. Születik egy fia és az Agamemnón nevet évszázadok sora visszhangozza majd.
De az öreg a végzet magvairól is beszélt, és ő nem hagyhatta figyelmen kívül az intést.
Belenézett a szőke férfi szemébe.
– Kolánosz, terjeszd el, hogy súlya kétszeresét kapja aranyban az, aki megöli Helikáónt!
– A Nagy Zöld összes kalózhajója a nyomába ered ilyen jutalom reményében – felelte a férfi. – Az engedélyeddel, királyom, magam is a keresésére indulok három gályámmal. Ugyanakkor nem lesz könnyű kinyújtóztatni őt. Ravasz harcos, aki higgadtan küzd a csatában.
– Akkor intézd el, hogy elveszítse higgadtságát, Lélektörő! Keresd meg azokat, akiket Helikáón szeret és öld meg őket! A családja Dardanoszban él, az öccse imádja. Kezdd vele! Ismerje meg Helikáón a haragot és a csüggedést! Aztán tépd ki belőle az életet!
– Holnap indulok, nagyuram.
– A nyílt tengeren ronts rá, Kolánosz! Ha a szárazföldön éred, és lehetőséged adódik, szúrasd le, fojtasd meg vagy mérgezd meg! Nem érdekel, hogy csinálod. De a halálának nyomai nem vezethetnek el az én termeimig. A tengeren azt teszel, amit csak akarsz. Ha élve fogod el, fűrészeld le a fejét a nyakáról! De lassan csináld. A parton viszont gyors és csendes halált haljon. Mintha csak valami magánjellegű viszály lenne. Értesz engem?
– Értelek, királyom.
– Mikor utoljára hallottam Helikáónról, Küproszon volt és egy nagy hajó építését felügyelte. Úgy mondták nekem, hogy az évszak végére vitorlát bonthat majd. Ez elegendő idő ahhoz, hogy lángra lobbantsd a lelkét!
A hátuk mögül fojtott kiáltás hallatszott. Agamemnón megpördült. A vén pap ismét kinyitotta a szemét. Felsőteste remegett, karjai időről időre megrándultak.
– A hősök korának vége! – kiáltotta ismét tiszta és átható hangon. – A folyók mind vérrel telnek meg, az ég lángol! És nézzétek, hogy égnek az emberek a Nagy Zöldön! – Haldokló tekintete rátapadt Agamemnónra. – A Ló! Óvakodj a Nagy Lótól! – Szájából vér freccsent elő, eláztatva fakó köntösét. Arca eltorzult, szeme tágra nyílt rémületében. Majd újabb rángás futott végig a testén és torkából egy utolsó, reszelős hörgés tört föl.

A Kiadó engedélyével.