FőképElső fejezet

Sötét honolt a fák alatt, csak egy kevés holdfény tört át a félig csupasz ágak között. A földet vastagon borították a lehullott levelek; a lovak patái alig neszeztek, nehéz volt megmondani, hogy még az úton haladtunk-e. A nyomorult ösvényen, ahogy Barak korábban nevezte, amikor ismét morgott a barbár föld vadságáról, ahova hoztam. Nem feleltem neki, mert halálosan fáradt voltam, nyomorult hátam sajgott és a lábam olyan merevvé vált a nehéz lovaglócsizmában, mint a deszka. Aggódtam is, mert nyomasztott az előttünk álló furcsa küldetés. Kezemet elemeltem a gyeplőtől, a köpenyem zsebébe nyúltam, és mint egy talizmánt, úgy tapogattam meg az érseki pecsétet, miközben eszembe jutott Cranmer ígérete: „Elég biztonságos lesz, nem fenyeget semmilyen veszély.”
Nagy bánatot hagytam magam mögött – hat nappal korábban temettem el apámat Lichfieldben. Barakkal már öt napja lovagoltunk észak felé, igen nehézkesen, mivel az utak nagyon rossz állapotban voltak 1541 esős nyara után. Vad vidéken utaztunk, ahol sok falu még a régi, hosszú házakból állt, az emberek és az állatok zsúpfedeles, tőzegtéglából épült kalyibákba zsúfolódtak. Aznap délután, miután Flaxbynél elhagytuk a nagy északi utat, Barak meg akart pihenni éjszakára egy fogadóban, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy folytassuk az utunkat, még ha egész éjjel lovagolnunk is kell. Emlékeztettem, hogy késésben vagyunk, másnap már szeptember tizenkettedike lesz, és el kell érnünk célunkat még jóval a király érkezése előtt.
Az út azonban hamarosan sártengerré változott, és miután leszállt az éj, letértünk róla egy szárazabb ösvényre, amely északkeletre tartott, erdős vidéken és kopár mezőkön át, ahol a sárga tarlófoltok közt disznók túrták a földet.
Az erdős vidék hamarosan sűrű erdőbe fordult, és már órák óta próbáltuk átverekedni magunkat rajta. Egyszer már elveszítettük a fő útvonalat, és kemény megpróbáltatás volt a sötétben ismét megtalálni. Minden némaságba burkolózott, a lehullott levelek susogását és a bokrok időnkénti zörgését kivéve, amikor egy vaddisznó vagy vadmacskaféle menekült el előlünk. Barakhoz és hozzám hasonlóan a lovak is kimerültek voltak, alaposan megrakodtuk őket a ruháinkat és más szükséges tárgyainkat tartalmazó málhatáskákkal. Éreztem Genesisen a fáradtságot, és Barak általában eleven kancája, Sukey is szívesen vette fel lovam lassabb tempóját.
– Eltévedtünk – morogta Barak.
– Azt mondták a fogadóban, hogy kövessük a fő utat az erdőn át délnek. Mindenesetre mindjárt megvirrad – mondtam. – Akkor meglátjuk, hol vagyunk.
Barak fáradtan felnyögött. – Olyan érzésem van, mintha már Skóciába is átlovagoltunk volna. Nem lepődnék meg, ha elkapnának váltságdíjat remélve. – Nem feleltem, mert már fárasztott az állandó panaszkodása, így némán folytattuk utunkat.
A gondolataim visszaszálltak apám előző heti temetéséhez. Eszembe jutott a sír körül álló emberek kis csoportja, a koporsó leeresztése a földbe, valamint unokatestvérem, Bess, aki holtan találta apámat az ágyában, mikor ételt vitt neki.
– Bárcsak tudtam volna, mennyire beteg – mondtam neki, miután visszatértünk a birtokra. – Nekem kellett volna gondoskodnom róla.
Bess fáradtan megrázta a fejét. – Messze voltál Londonban, több mint egy éve nem is láttunk. – Tekintete vádló volt.
– Nehéz időket éltem át, Bess. De eljöttem volna.
Felsóhajtott. – Az öreg William Poer tavaly őszi halála volt az, ami tönkretette. Az utóbbi években azért küzdöttek, hogy nyereséges legyen a birtok, és akkor úgy tűnt, feladta. – Elhallgatott egy pillanatra. – Mondtam neki, hogy lépjen veled kapcsolatba, de nem akart. Isten kemény próbatételek elé állít minket. Tavaly nyáron az aszály, idén az áradások. Azt hiszem, szégyellte, hogy milyen pénzügyi bajba keveredett. Aztán elvitte a láz.
Bólintottam. Lesújtó volt megtudni, hogy a birtok, ahol felnőttem, és ami immár az enyém lett, erősen eladósodott. Apám közel hetvenéves volt, az intézője, William sem volt sokkal fiatalabb. Már nem tudták úgy művelni a földet, ahogy kellett volna, és az utolsó pár betakarítás szegényes volt. A boldoguláshoz jelzálogot kellett felvennie a birtokra egy lichfieldi gazdag földbirtokostól. Először akkor szereztem erről tudomást, amikor a zálogtulajdonos közvetlenül apám halála után írt, közölve, hogy a föld értéke szerinte nemigen fedezi a jelzálogot. Sok más nemeshez hasonlóan azokban az időkben növelni akarta a juhai számára a legelő földterületet, s ennek egyik módja az volt, hogy idősebb földtulajdonosoknak jelzálogot nyújtott égbekiáltó kamatokkal.
– Az a vérszívó Sir Henry – mondtam keserűen Bessnek.
– Mihez fogsz kezdeni? Hagyod, hogy csődbe menjen a birtok?
– Nem – feleltem. – Nem hozok szégyent apám nevére. Kifizetem. – Úgy gondoltam, ennyivel tartozom neki.
– Ennek örülök.
A mögülem felhangzó, tiltakozó nyihogás hangjára tértem vissza gondolataimból. Barak megrántotta Sukey gyeplőjét, megállította a kancát. Én is megálltam, és nehézkesen hátrafordultam a nyeregben. A fák és Barak körvonalai élesebbek voltak, kezdett világosodni. Előre mutatott. – Odanézz!
Előttünk ritkulni kezdtek a fák. A távolban vörös fénypontot láttam az ég alján.
– Lám! – mondtam diadalittasan. – A lámpa, amit keresnünk kellett, amit a templomtorony tetejére akasztottak, hogy vezesse az utazókat. Ez a Galtres-erdő, ahogy mondtam!
Kilovagoltunk a fák közül. Hideg szél fújt a folyó felől, miközben az ég alja derengeni kezdett. Szorosabban magunk köré fogtuk a köpenyeinket, és tovább lovagoltunk York felé.

+

A városba vezető főúton már mindenféle étellel megrakott málhás lovak és szekerek zsúfolódtak össze. Hatalmas rönkszállító szekerek is sorakoztak, a végükben veszélyesen billegtek az egész fatörzsek. Elöl feltűntek a több száz éves füsttől megfeketedett, magas városfalak, mögöttük a megszámlálhatatlan templomtorony, amelyek közül messze kimagaslottak York székesegyháza, a Minster égig érő ikertornyai.
– Olyan nyüzsgő, mint a Cheapside vásárnapon – jegyeztem meg.
– Mindent a király előkelő kíséretéért.
Lassan lovagoltunk tovább, a tömeg olyan sűrű volt, hogy épp csak lépésben tudtunk haladni. Több mint egy éve lett Jack Barak a segédem az ügyvédi irodámban, miután régi gazdáját kivégezték. Az egykori londoni utcagyerek, aki kétes ügyleteket intézett Thomas Cromwellnek, furcsa választás volt, még ha vágott is az esze, és a jó szerencséjének köszönhetően írástudó is volt. De nem bántam meg. Jól megszokta a velem való munkát, szívósan tanulta a jogot. Senki nem tudta jobban a tárgyra téríteni a tanúkat az írásbeli nyilatkozatok készítésekor, vagy kikutatni a homályos tényeket. Cinikus, felemás nézetei a rendszerről pedig hasznosan ellensúlyozták a saját lelkesedésemet.
Ugyanakkor az utóbbi hónapokban Barak gyakran tűnt lehangoltnak, néha megfeledkezett magáról és olyan faragatlan, gúnyos lett, mint amikor először találkoztam vele. Attól tartottam, unatkozik, és bíztam benne, hogy a yorki utazás felrázza. Ő azonban el volt telve a londoniak Észak és az északiak iránti előítéleteivel, így egész úton panaszkodott és morgott. Most bizonytalanul nézett körül, mindenre gyanakodva tekintett.
Az út mentén szórványosan házak bukkantak fel, majd jobbra tőlünk egy magas, régi, csipkézett tetejű fal, amin túl egy hatalmas templomtorony emelkedett. A fal tetején katonák járőröztek, vas sisakot és a királyi íjászok piros keresztes fehér tunikáját viselték. Íj és nyilak helyett azonban kardokat és félelmetes lándzsákat cipeltek, némelyiknél hosszú kanócos puska is volt. Odabentről nagy dörejek és kopácsolás hallatszott.
– Valószínűleg ez lesz a régi St. Mary apátság, ahol mi is megszállunk – mondtam. – Úgy hallom, nagy munka folyik, hogy előkészítsék a király számára.
– Most odamegyünk, hogy letegyük a csomagjainkat?
– Nem, először Wrenne testvért kell felkeresnünk, azután pedig a várba kell mennünk.
– Hogy meglátogassuk a foglyot? – kérdezte halkan.
– Igen.
Barak felnézett a falakra. – A St. Maryt jól őrzik.
– A király nem lehet biztos a fogadtatásában azok után, ami itt történt.
Halkan beszéltem, de a férfi előttünk, aki egy gabonával megrakott málhás ló mellett gyalogolt, megfordult és éles pillantást vetett ránk. Barak felhúzta szemöldökét és félrenézett. Azon tűnődtem, vajon a férfi az Északi Tanács besúgóinak egyike lehet-e; ők lassan túlóráznak Yorkban.
– Talán fel kellene venned az ügyvédi talárodat – javasolta Barak, előrefelé biccentve. A kocsik és az árusok egy falba vágott nagy kapun át befordultak az apátságba. A kaputól nem messze az apátság fala a városfallal találkozott derékszögben, a közvetlen közelében egy erődítményszerű kapuházzal, amit York címere díszített: vörös mezőn öt fehér oroszlán. Ennél még több lándzsát tartó, mellvértes és sisakos őr posztolt. A falon túl, a Minster tornyai most óriásinak látszottak a szürke égbolt előtt.
– Nem halászom ki a csomagomból, túl fáradt vagyok. – Megütögettem a köpenyem zsebét. – Itt van nálam a kancellár felhatalmazása. – Cranmer érsek pecsétje szintén ott volt, de ezt csak egy személynek mutathattam meg. Előremeredtem arra a valamire, amire felkészítettek ugyan, de mégis megborzongtam a látványra: magas póznákra négy napégette, fekete fejet erősítettek, amelyeket a hollók már félig lecsupaszítottak. Tudtam, hogy a tavasszal letartóztatott tizenkét összeesküvő lázadót kivégezték Yorkban, fejüket és felnégyelt testük darabjait a város összes kapujára kitették, a másoknak szóló figyelmeztetésként.
Beálltunk egy rövid sor végére, a lovak feje már lehorgadt a fáradtságtól. Az őrök megállítottak egy szegényesen öltözött férfit, és nyersen kikérdezték, hogy mi dolga van a városban.
– Bárcsak sietne – suttogta Barak. – Éhen halok.
– Tudom. Gyerünk, mi következünk.
Az egyik őr megragadta Genesis kantárját, míg egy másik a jövetelem céljáról kérdezett. Felmutattam a felhatalmazást tartalmazó levelet. – Királyi ügyvéd? – kérdezte.
– Igen. És ez a segítőm. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk az őfelsége elé kerülő kérvényekkel.
– Ezeknek itt fent erős kézre van szükségük – mondta az őr. Feltekerte az iratot és intett, hogy menjünk tovább. Amint átlovagoltunk a kapuvédő bástya alatt, visszahőköltem egy nagy, a kapuhoz szögezett, zümmögő legyekkel teli húsdarab látványától.
– Lázadó húsa – grimaszolt Barak.
– Igen. – Megráztam a fejem a sors kuszaságán. Ha nem lett volna a tavaszi összeesküvés, nem kellene itt lennem, és a királynak sem kellene megtennie ezt a körutat Északra, az Angliában valaha látott legnagyobbat és legragyogóbbat. Átlovagoltunk a kapun, a lovak patái élesen csattogtak a zárt barbakánon belül, és beléptünk a városba.

+

A kapu túloldalán szűk utca húzódott, háromszintes, kinyúló ereszű házakkal, tele boltokkal, amelyek előtt a felállított asztaloknál a kereskedők fa rönkökön ülve ajánlgatták az áruikat. York szegény hely benyomását keltette bennem. Néhány ház súlyosan elhanyagolt állapotban volt, megfeketedett gerendák látszottak ott, ahol a vakolat lehullott, és az utca is alig volt több egy sáros útnál. A lökdösődő tömeg megnehezítette a lovaglást, de én tudtam, hogy Wrenne úr, hasonlóan a város összes rangidős ügyvédjéhez a Minster kerületében él, és ezt könnyű volt megtalálni, mivel a Minster az egész város fölé magasodott.
– Éhes vagyok – jegyezte meg Barak. – Együnk egy kis reggelit.
Újabb magas fal tűnt fel előttünk; úgy látszott York a falak városa. Mögötte a Minster magasodott. Előtte egy hatalmas nyitott területet zsúfoltak tele piaci árusok asztalaival, amelyek fölött ragyogó csíkos ponyvák feszültek, meg-meglebbenve a párás, hideg szellőben. Nehéz szoknyás háziasszonyok vitatkoztak az árusokkal, mialatt a céhük élénkszínű öltözetét viselő kézművesek fürkészték a pultok tartalmát, és kutyák, valamint rongyos gyerekek vetették magukat lehullott maradékokra. A legtöbb embernek foltozott ruhája és viseltes facipője volt. A téren mindenfelé a város címerét viselő egyenruhás őrök álldogáltak, és a tömeget figyelték.
Egy csapat magas, szőke hajú férfi kutyákkal egy különös kinézetű, fekete pofájú juhokból álló nyájat vezetett körbe a piac szélén. Kíváncsian bámultam meg az időjárás cserzette arcukat és nehéz gyapjúköpenyeiket; ezek biztosan a legendás völgylakók, akik az öt évvel ezelőtti lázadás gerincét képezték. Velük éles ellentétben álltak a fekete csuhás papok és barna csuklyáikban az elhunytak lelki üdvéért misét mondó alapítványi papok, akik ki-be jártak az egyik falba vágott kapun, ami a Minster területére vezetett.
Barak egy kicsivel odébb álló pités asztalhoz léptetett. Lehajolt a nyeregből és megkérdezte, hogy mennyibe kerül két ürühúsos pite. Az árus rámeredt, nem értette a londoni akcentust.
– Déli? – morogta.
– Igen. Éhesek vagyunk. Mennyibe… kerül… két… húsos pite? – ismételte meg Barak hangosan és lassan, mintha egy idiótához beszélne.
Az árus metsző pillantást vetett rá. – ’zén hibám, hogy úgy gágogsz, mint egy liba? – kérdezte.
– Te csikorgatod úgy a szavakat, ahogy egy kés karistolja a serpenyőt.
Két arra sétáló megtermett völgylakó megtorpant és oda fordult. – Ez a déli kutya háborgat téged? – kérdezte egyikük az árust. A másik kérges kezét Sukey gyeplője felé nyújtotta.
– Hagyd békén, paraszt – mondta Barak fenyegetően.
Meglepődtem a harag láttán, ami elöntötte a férfi arcát. – Pimasz déli gazember. Aztat gondoljátok, mivel kövér Harry ide jön, úgy sértegethettek, ahogy jó’esik.
– Nyald ki a seggem – mondta Barak, keményen a férfi szemébe nézve.
A völgylakó keze a kardja felé mozdult, de Barak keze is a saját kardja hüvelyéhez lendült. Keresztültörtem a tömegen.
– Bocsásson meg nekünk, uram – mondtam nyugtatóan, noha a szívem gyorsan vert. – Az emberem nem szándékozott megbántani. Kemény lovaglás áll mögöttünk…
A férfi undorodó pillantást vetett rám. – Egy púpos uraság, mi? Idejöttél azon a pompás lún, hogy kicsald azt a kevés pénzt is, ami még maradt nekünk idefenn? – Kezdte kihúzni a kardját, de megtorpant, ahogy egy lándzsa hegye bökte meg a mellkasát. Két városi poroszló sietett oda, bajt szimatolva.
– Félre a kardokkal! – szólt élesen egyikük, a lándzsáját a völgylakó szívének szegezve, mialatt a másik ugyanezt tette Barakkal. Tömeg kezdett körénk gyűlni.
– Mi ez a felfordulás? – csattant fel az őr.
– Ez a déli sértegette a kereskedőt – mondta valaki.
Az őr bólintott. Zömök, középkorú férfi volt, élénk szemekkel. – Ezeknek nincs modoruk, a délieknek – mondta hangosan. – Nem várhatsz mást, uram. – Nevetés hangzott a tömegből, egy járókelő tapsolt.
– Mi csak egy pár nyavalyás pitét akartunk – mondta Barak.
A poroszló biccentett az árusnak. – Adj neki két pitét.
A férfi felnyújtott két pitét Baraknak. – Egy tanner.
– Egy micsoda?
Az árus az égre emelte a tekintetét. – Hat penny.
– Két pitéért? – kérdezte Barak hitetlenkedve.
– Fizesd ki neki – mordult rá az őr. Barak tétovázott, mire én gyorsan odadobtam az érméket. A kereskedő látványosan megharapta őket, mielőtt becsúsztatta az erszényébe. A poroszló közel hajolt hozzám. – Most, uram, távozzatok. És mondd meg az emberednek, hogy figyeljen a modorára. Nem akar bajt a király látogatásakor, hm? – Felhúzta a szemöldökét, és figyelte, ahogy Barakkal visszalovagolunk a Minster kapuihoz. Merev végtagokkal lekászálódtunk a nyeregből egy fal melletti padnál, kikötöttük a lovakat, és leültünk.
– Isten szent nevére, igencsak sajognak a lábaim – sóhajtotta Barak.
– Az enyéim is. – Úgy éreztem, mintha nem is tartoznának hozzám, és a hátam is szörnyen hasogatott.
Barak beleharapott a pitébe. – Ez jó – mondta meglepett hangon.
Lehalkítottam a hangomat. – Figyelned kell arra, hogy mit mondasz. Tudod, hogy nem szeretnek minket erre fent.
– Az érzés kölcsönös. Seggfejek. – Fenyegetően az árus irányába meredt.
– Figyelj – mondtam halkan. – Megpróbálnak mindent nyugalomban tartani. Ha te úgy kezeled az embereket, ahogy azokat a fickókat, akkor nem csak azt kockáztatod, hogy mindkettőnket leszúrnak egy karddal, de bajba sodorhatod a királyi látogatást is. Ezt akarod?
Nem válaszolt, csak grimaszokat vágva meredt a lábára.
– Mi bajod volt az elmúlt napokban? – kérdeztem. – Érzékeny mimóza vagy hetek óta. Régebben képes voltál az éles nyelvedet kordában tartani. A múlt hónapban is bajba sodortál, amikor Jackson bírót vizenyős szemű öreg hernyónak nevezted a tárgyalásán.
Rám villantotta gyors, gonosz vigyorainak egyikét. – Te is tudod, hogy az.
Nem voltam vicces hangulatban. – Mi a baj, Jack?
Vállat vont. – Semmi. Csak nem szeretek itt lenni ezek között a barbár tökfilkók között. – Egyenesen a szemembe nézett. – Sajnálom, hogy bajt okoztam. Vigyázni fogok.
A bocsánatkérés nem ment könnyen Baraknak, és én bólintottam, hogy elfogadom. De biztosan éreztem, hogy volt valami más is, ami a rosszkedvét okozta, nem csak az észak iránti ellenszenve. Elgondolkodva beleharaptam a pitémbe. Barak a piactér felé nézett éles, sötét szemével. – Szegényesen néznek ki – jegyezte meg.
– Évek óta gyengén megy a kereskedelem, és a monostorok bezárásával a dolgok még rosszabbra fordultak. Sok szerzetesi tulajdon volt itt, három-négy évvel ezelőtt sok szerzetesi csuhát láttunk volna a tömegben.
– Hát, ezzel megvagyunk. – Barak végzett a pitéjével, és a kezével megtörölte a száját.
Nehézkesen felálltam. – Keressük meg Wrenne-t. Tudjuk meg, mik a feladataink.
– Mit gondolsz, látni fogjuk a királyt, amikor megérkezik? – kérdezte Barak. – Közelről?
– Lehetséges.
Nagyot fújt. Örültem, hogy nem én voltam az egyetlen, akit megfélemlített ez a kilátás. – És van egy régi ellenség a kíséretében – tettem hozzá –, akit jobb lenne elkerülni.
Hirtelen felém fordult. – Ki?
– Sir Richard Rich. A királlyal és a királyi tanáccsal fog érkezni. Cranmer mondta nekem. Tehát ahogy említettem, csak óvatosan. Ne vonjuk magunkra a figyelmet. Meg kell próbálnunk észrevétlennek maradni, amennyire csak tudunk.
Eloldottuk a lovakat és a kapuhoz vezettük őket, ahol újabb lándzsás őr állta el az utunkat. Ismét felmutattam a levelet, mire felemelte a fegyverét, hogy keresztül engedjen minket. A hatalmas Minster előttünk magasodott.

A kiadó engedélyével.