FőképPrológus

A szabályzó mélyen beágyazódott a lány felkarjának húsába – apró, halvány tojás a hajszálerek fészkében.
Anna Chopra a vérzéscsillapító szikével óvatosan, lépésről lépésre fejtette le a szövetet. Apró, máskor oly megbízható sebészujjaira most rátört a remegés. Nyugalomba kényszerítette őket.
Tudta, hogy szabotázsakciót követ el. Belegyezés nélkül hajt végre sebészi beavatkozást, és, ami még rosszabb, módosít egy eszközt, amely a Trösztök tulajdonában áll. Megszegi a törvényt, sőt, talán a hippokratészi esküjét is.
Egyedül volt az öntudatlan, elkábított lánnyal, és ettől csak még erősebb lett a kísértés. A Föld bármelyik műtőjében munkatársak és orvostanhallgatók vették volna körül. A Földön az ember mindig mások társaságában van. Itt azonban Annát – legalábbis egy időre – magára hagyták a néma műszerekkel és a műtéthez szükséges eszközökkel, amelyek összetekert drótokon rángatóztak a súlytalansághoz közeli állapotban. Nincs közönség, tehát nincsenek tanúk sem: Anna megbízható – legalábbis a Trösztök annak tartották.
A thymosztátot jó néhány éve ültették be a lány karjába. Azóta hibátlanul végezte a dolgát, és most sem látszott rajta semmilyen működési zavar. Anna kalkuttai egyetemi professzora ezt az egyszerű biológiai szabályzószerkezetet a „lélek termosztátjának” nevezte. Az eszköz valójában úgy hatott, mint egy mesterséges mirigy: folyamatosan ellenőrizte a vér összetételét valamint idegi gátló- és serkentőanyagokat állított elő, amelyeket fokozatosan adagolt a véráramba, ezzel szabályozta a hangulatingadozást, javította a koncentrációt és csökkentette a fáradtságérzetet. Anna Chopra is hordott ilyen szerkezetet, akárcsak a legtöbb földi technikus és igazgató.
Ez a lány azonban… – pontosabban fiatal nő, bár Anna hetven évéhez képest szinte még gyerek –, szóval Zoe Fisher egészen más volt. Őt a Trösztök Személyzeti és Felszerelési Ágazata teremtette. Mesterséges körülmények között született és számos átalakításon esett át: mindezt azért, hogy felnőttként a távoli Ízisz bolygón teljesítsen szolgálatot. Lényegében nem volt más, mint emberi gépezet. Biológiai szabályzórendszere feltűnően aprólékos munkát végzett: Anna nem kételkedett, hogy az apró, ám összetett thymosztát már akkor ellenőrzés alatt tartotta, kiszámította és elfojtotta Zoe minden egyes rémálmát és pillanatnyi örömérzetét, amikor a lány még beszélni sem tudott.
A szabályzó mintavevő és adagoló indákat eresztett a kar verőerébe és a singcsonti kollaterális véredényekbe. Anna Chopra pontos és szakavatott mozdulatokkal választotta le az indákat, és figyelte, ahogy a varratképző maradványok beleolvadnak az ütőér pulzáló falába. Magát a verébtojás méretű, vértől duzzadó thymosztátot a szemétledobó nyílásába hajította. A lehulló vércseppeket magába szippantotta a gurgulázó légáramlat.
Mi értelme volt ennek a miniatűr szabotázsakciónak? És Anna miért épp most hajtotta végre? Talán, mert egész életében mást sem csinált, csak engedelmeskedett, és most mégis elhasználtnak és fölöslegesnek érezte magát. Vagy talán azért, mert a lány a nővéreire emlékeztette, akik közül hármat a család szorult anyagi helyzete miatt el kellett adniuk a madrasi állami bordélyházaknak.
A bordélyok lakói az általános vélekedés szerint boldog és kiegyensúlyozott életet éltek: alapos kiképzést és teljes körű biológiai kontrollt kaptak.
Az ifjú Zoe Fisher valószínűleg közelében sem járt soha a bordélyházaknak. Ám ő is ugyanolyan rabszolga volt: a thymosztát fogva tartotta, akár egy lábbilincs vagy acélnyakörv. Mióta elhagyta a Földet, Anna Chopra jó néhány olyan technikussal találkozott, akik a Kuiperi Köztársaságokból származtak, és semmiféle szabályzót nem viseltek: az asszony idővel irigyelni kezdte tőlük a természetességüket, faragatlanságukat és hangulataik széles palettáját. Talán belőle is válhatott volna hozzájuk hasonló ember, ha lehetősége nyílik rá. Ha kap még egy életet.
Tudják csak meg a Trösztök, milyen az, ha az egyik bábjuk hirtelen a drótjai nélkül ébred!
Persze nagyon valószínű, hogy felfedezik majd a lopást, és behelyeznek egy új szabályzót. Vagy talán mégsem. Zoe Fisher úticélja az Ízisz volt, az emberiség felfedezőútjainak legtávolabbi pontja, amely még a Kuiper-öv kolóniáinál is jóval messzebb esik. Ott, a határvidéken, még a Trösztök is csak korlátozottan gyakorolhatják a hatalmukat.
Anna Chopra összezárta a bemetszést és betapasztotta némi géllel, amely regeneráló nanobaktériumokat tartalmazott. Miután végzett a szabotázsakcióval – és persze egyből elfogta a bűntudat –, folytatta valódi munkáját: elforgatta a lányt a sebészi hevederben és belevágott a hasizmába, hogy kicseréljen egy elhasznált vérszűrőt. Zoe teste tele volt a legmodernebb technológiai vívmányokkal, főleg immunrendszer-erősítőkkel, amilyeneket Anna még sosem látott. Véres, fehér biomodulok csoportosultak a hasi ütőér körül, akár a rovarpeték a kutyatej virágán. Anna tudomást sem vett ezekről a rejtélyes műszerekről: kicserélte a meghibásodott vérszűrőt, és egy újabb adag géllel összehúzta az izomszöveteket.
És ezzel végzett is. Utasította az anesztesztátot, egy otromba, fekete, távirányítású robotot, hogy hozza fel Zoét a normál alvás szintjére és kezdje el adagolni az érzéstelenítőt. Végül lehúzta a kesztyűjét és hátralépett a hevedertől.
Csak ekkor kezdett el igazán remegni a keze. Anna még csak hetvenéves volt, míg a felsővezetők vagy a Család tagjai átlagosan kétszer ennyi ideig éltek. Ám mivel az asszony csupán harmadik szintű technikus volt, máris rohamosan fogytak a telomeráz enzimjei. Az életpályamintája alapján tíz éven belül egy földi nyugdíjasotthon lakója lesz. Ott majd annyit remeg a keze, amennyit csak akar, miközben arra vár, hogy a végelgyengülés vagy a kötelező eutanázia véget vessen az életének – eredményes, mintaszerű életének, amelyet a Trösztök kiváló állampolgáraként és a Családok engedelmes alattvalójaként élt le.
Leszámítva néhány jelentéktelen függelemsértést.
Anna óvatosan a háta mögé pillantott, de nem látott senkit, aki szemtanúja lehetett volna az általa elkövetett bűnténynek. Az apró, üstökösszerű képződmény – Phoenixnek nevezték – már szinte teljesen elhagyatott volt. A személyzet nélkülözhetetlen tagjain kívül mindenki a Higgs-kilövés előkészületein dolgozott. És szerencsére, gondolta Anna, a tárgyi bizonyítékok sem jelenthetnek gondot, hiszen a Phoenixből rövid időn belül nem marad más, csak radioaktív részecskék és némi Cserenkov-sugárzás.
Hamu és parázs. A gondolat valahogy csillapítóan hatott. Anna érezte, ahogy hevesen dobogó szíve lassan lecsillapodik.
– A végére mindig csak ez marad – mormolta magában –, hamu és parázs. Szikra és por.

A morzsányi bolygótöredéket persze a kuiperi technikusok nevezték el Phoenixnek. Ragaszkodtak hozzá, hogy még a legkisebb égitestnek is nevet adjanak, mielőtt teljesen megsemmisül.
A Phoenix a Nap körül keringett, jóval a Neptunusz pályáján kívül és az ekliptika síkja fölött, abban az övezetben, amelyet a Naprendszer sivatagjának neveztek. A parányi űrsziklára azonban néhány órán belül a lehető legdrámaibb pusztulás várt – és a Phoenixszel együtt Zoe Fisher is eltűnik a Naprendszerből.
A technikusok, akik előkészítették a lányt a kilövésre, láthatóan tartottak tőle és tisztelettel közelítettek hozzá, pedig számtalanszor elvégezték már ezt a műveletet. Vagy talán csak azok a hihetetlen erők töltötték el őket félelemmel, amelyek a testét hamarosan magukkal ragadják. Ha módjuk lenne rá, gondolta a lány, a bőrömre írnák a nevüket, mint a huszadik századi vadászpilóták, akik üzeneteket festettek a rakétáikra.
Ő azonban nem rakéta volt. Csak rakomány. Százhetvenöt centiméter magas, hatvanöt kilós rakomány. Szinte semmiben nem különbözött a többi emberi lénytől, klónozott egértől, sertésembriótól és ilyen-olyan felszereléstől, amelyek szintén az Íziszre tartottak. Valamennyien készen álltak, hogy berakodják őket a Phoenix jeges magjába temetett Higgs-gömb katakombáiba.
Az indításfelügyelő – egyike azoknak a hosszúkás arcú, földi kachoknak, akik egész életüket csillaghajók javításával és rakodásával töltik, de álmodni sem mernek róla, hogy valaha is repüljenek velük – odalépett Zoéhoz, aki mozdulatlanul ült a helyén, félig már a védőruhájába ágyazva. A férfi rosszallóan csücsörítette a száját, és így szólt:
 – Magát keresik, Fisher polgártárs.
Az indítási folyamatnak ebben a fázisában már csak egy valódi nagykutya lehet, gondolta Zoe. Valaki, aki vezető pozíciót tölt be a Trösztöknél, vagy talán éppen – hiú remény volna? – a Személyzeti és Felszerelési Ágazatnál. A lány testét deréktól lefelé már betemette a vaskos utazószkafander: súlyos acélburok, amelyet a legnagyobb perdület mellett is csak masszív hidraulikus emelők segítségével lehetett elmozdítani. Zoe úgy érezte magát, mint egy kóbor lovag, akit csörlővel éppen a lovára segítenek: tehetetlennek.
 – Ki az? – kérdezte.
 – Az SZF-összekötője a Deimosz-állomásról.
Theo. Hát persze. A lány elmosolyodott.
 – Hozzon egy monitort, kérem!
A felügyelő savanyú képet vágott, de odahúzott neki egy mozgatható képernyőt. Az előkészítő terem zsúfolásig telt emberekkel, akárcsak az összes többi helyiség, amelyet az üstökösszerű szikladarab belsejében kialakítottak. A munkagépek a Phoenix térfogatának nagy részét kivájták a fúziós indítóállás és a teherraktárak számára, majd a kisbolygó vízben gazdag törmelékét pályára állították a Naphoz közelebb eső igazítási pontok felé. A túlnyomásos kamrákat meglehetősen hevenyészve tákolták össze – minek vesztegessenek időt és energiát egy olyan építményre, ami hamarosan úgyis megsemmisül? A szoba Zoe körül épp olyan sivár volt, amilyennek a Turing-gépek otthagyták, leszámítva itt-ott néhány falra szíjazott orvosi vagy mérnöki szkafandert.
Legalább a keze még szabadon mozgott. Az ujját a monitor azonosítófelületéhez érintette.
Avrion Theophilus azonnal megjelent a képernyőn. Az idős férfi már bőven a tizenegyedik évtizedében járt, ősz haja azonban még mindig dúsan csillogott, és sápadt bőre is megőrizte régi ruganyosságát. Felsőbb angol dialektusban köszöntötte Zoét; a kuiperi technikusok nyugtalan pillantásokat váltottak.
A férfi elnézést kért a zavarásért.
 – Csak sok szerencsét akartam kívánni. Nem mintha szükséged lenne rá. Tudom, hogy már nincs sok hátra.
Túl kevés van hátra… vagy talán túl sok is. Zoe képtelen volt megnevezni a különös ürességet, amely összeszorította a gyomrát.
 – Köszönöm – felelte.
Azt kívánta, bárcsak Theo ott lehetne, hogy személyesen is elbúcsúzzon tőle. Hiányzott neki idős mentora: több mint egy éve váltak el egymástól, a Deimosz egyik napkertjében. Theo nem jöhetett vele a Phoenixre, mert magával hurcolta volna a bélflóráját. A kisbolygó tiszta volt: az akkori viszonyok között a Naprendszer legtisztább lakott világa. Amikor Zoe megérkezett, a saját jóindulatú baktériumait – akárcsak a többi biológiai potyautast – módszeresen kiirtották és szükség esetén steril nanobaktériumokkal helyettesítették. Még a kórokozómentes Kuiper-kolóniákról érkező technikusoknak is át kellett esniük ezen a fertőtlenítésen, ha a Phoenixen akartak szolgálni.
 – Bátorság, kislány! – biztatta Theo. – Úgy látom, elég szorosan vagytok odaát.
Valóban: a terem zsúfolásig telt technikusokkal, akik egymáshoz préselődve álltak, akár a karámba zárt birkák, és türelmetlenül várták, hogy Zoe végre befejezze a beszélgetést.
 – Ezek itt úgy bánnak velem, mintha radioaktív lennék – suttogta a lány.
 – Nem vagy az. Ők viszont hamarosan azok lesznek, ha nem ürítik ki az állomást a tervezett időben. Nem kétlem, hogy ez egy kissé aggasztja őket. Hagynunk kéne, hadd végezzék tovább a munkájukat.
 – Örülök, hogy hívtál. – Jó volt újra látni Theót, méltóságteljes arcán a Felsőbb Családok nyugalmával és büszkeségével. Zoe számára Avrion Theophilus volt az egyetlen emberi lény, akiben maradéktalanul megbízott, így a küldetés legnehezebb részének – legalábbis eddig – kettejük búcsúját érezte. Különös paradoxon: mindig is arra nevelték, és úgy is szabályozták, hogy jól viselje a magányt. De Theo más volt. Ő nem tartozott az átlagos emberek közé. Ő volt… nos… Theo.
Az egyetlen az életében, aki talán pótolhatta az apja hiányát.
 – Jó utat, Zoe, és vigyázz magadra! – A férfi mintha tétovázott volna. – Tudod, mennyire irigyellek.
 – Bárcsak velem jöhetnél!
 – Majd egyszer. Ha minden jól alakul. Talán nem is olyan sokára.
A lány nem értette a rejtélyes célzást, de nem is kérdezett rá. Theo mindig is látni akarta az Íziszt, és Zoe tudta, hogy mentora a maga módján most is vele utazik majd. A csillagokhoz vezető útra nem vihetsz magaddal túl nagy csomagot, mondogatta gyakran Theo. Ám az emlékeknek nincs súlya, Zoe pedig mélyen elraktározta magában a férfiról őrzött emlékeit. Ezt el akarta mondani neki, de nem jött ki hang a torkán.
Theo még küldött felé egy bátorító mosolyt, majd a képernyő hirtelen elsötétült. Egy technikus odalépett és elvitte a monitort.
Rohamosan fogyott az idő. Az utazószkafander szigetelőgyűrűje szorosan Zoe nyakára zárult. A lány ezután a fejét sem tudta szabadon mozgatni. Tisztában volt vele, hogy a következő szakasz kényelmetlen lesz, hiába próbálta el milliószor az egész folyamatot: bénultan, teljes sötétségben kell hevernie mindaddig, amíg az egészségügyi rendszer beindul, a védőruha pedig elárasztja a szervezetét különféle altató- és nyugtatómolekulákkal. Ebben az acéldobozban fogok aludni, gondolta Zoe.
Már csak arra várt, hogy a fejére helyezzék a súlyos sisakot, és magába zárja őt a sötétség. Szíve vadul dörömbölt bordái ketrecében.

A műszaki személyzet hátramaradt csoportja – és velük Anna Chopra – sugárhajtású rakéták egész kis flottájával hagyta el a Phoenixet.
Anna azóta sem felejtette el apró szabotázsakcióját – pedig igazán szerette volna. Ostoba húzás volt, ez nem is kérdés. Pillanatnyi ötlet, meggondolatlan gesztus, aminek nem volt semmi értelme és bizonyára következménye sem lesz. Annát elfogta a kísértés, hogy beismerje a tettét: inkább vállalta volna az idő előtti eutanáziát, minthogy az öregek otthonában töltse a következő tíz évet.
Csakhogy… mélységes örömmel töltötte el a tudat, hogy annyi év után végre lehet egy titka, amelyet érdemes megőrizni.
Vajon szívességet tett a lánynak? Talán igen – legalábbis így gondolta, amikor a szikével először a húsba metszett. Ám azóta kétségei támadtak. Tudta, hogy a változás nem lesz azonnal érzékelhető, amint Zoe Fisher a neurokémiai védőhálója nélkül ébred. Hetekbe, akár hónapokba is telhet, amíg az idegi receptorai érzékelik a thymosztát hiányát és reagálnak rá. A tünetek fokozatosan jelentkeznek majd: talán elég fokozatosan ahhoz, hogy Zoe képes legyen alkalmazkodni a szabályzó nélküli élethez. Idővel akár meg is tanulhatja szeretni megváltozott személyiségét. De így vagy úgy, a Trösztök előbb-utóbb rá fognak jönni. A lány thymosztátját pótolják, és bármilyen legyen is új lényének párlata, ami cseppenként kiválik addigra, egyszerűen kiöntik. És azzal vége.
Mégis… minden élőnek meg kell halnia egyszer – kivéve talán a Trösztöket. És ha az élet bármit is jelent, akkor egy rövidke élet is jobb, mint a semmi. Anna a lelke mélyén dédelgette a gondolatot, hogy Zoe Fishert, a Személyzeti és Felszerelési lombikbébijét akár egyetlen napra is ki tudta ragadni a Trösztök karmai közül.
Csinálj valamit, Zoe, gondolta Anna, valami ostobaságot, valami kirívót, valami nagyszerűt! Könnyezz, ess szerelembe, írj verseket! Pillants körül vad tekintettel új világodban!
A kabin képernyőjét a Phoenix látképére irányította: a kisbolygó már csak halvány fénypont volt a sötét űr mélységes kútjában. Anna elhatározta, hogy megnézi a kilövést: látni akarta a fúziós esemény kibomló, tüzes virágát, majd a szikrázó hajnalt, ahogy a fény lassan szertefoszlik.

Mélyaltatásban, mozdulatlanul, Zoe tehetetlen teste várta, hogy a hordozórobotok a rakománnyal együtt eljuttassák a kilövőállás mélyen fekvő magjába és rögzítsék a teherszállító gömb rakterében. A gömb a kivájt jég- és sziklatömegből felhalmozott, hatalmas oszlopokon függött, és egzotikus anyagból alkotott lencsék vették körül, akár óriási, nyolcszögletű kristályok. A lencsékre – épp úgy, mint a Phoenixre – teljes megsemmisülés várt, ám csak trilliomod másodpercekkel azután, hogy elvégezték a feladatukat.
Az üstökösszerű űrsziklán minden készen állt az indukált mezőben lezajló fúzióhoz. Bár Zoe és a távirányítású robotok nem vettek róla tudomást, a visszaszámlálás folyamatosan ketyegett a Phoenix túlhűtött processzortömbjeiben. A detonációt a szállítókabin saját processzorai indították be, amint a biztonsági ellenőrzés hibátlan működést jelzett.
Földi időszámítás szerint ez volt abban az évben a harmadik csillagközi űrexpedíció: minden egyes kilövés árából egy teljes Kuiper-kolóniát vagy marsi légfarmot lehetett volna felépíteni. A Naprendszer gazdasági termelésének jelentős hányadát fektették ebbe a projektbe. Az ősrégi Apollo- és Szojuz-programok óta még soha nem volt ilyen mérhetetlenül nehézkes és bonyolult az űrbe induló felfedezőutak szervezése és finanszírozása.
Már nem volt visszaút. A mikrokapcsolók, amelyek hónapokon át mozdulatlanul várakoztak, most végre a helyükre kattantak.
Zoe aludt. És ha álmodott, csakis mozgásról álmodhatott; a leválás hatalmas munkájáról – az emberfeletti erőről, amivel a jéghegy újabb jéghegyet fial.
Álmában a fény éles volt és vakító.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.