Főkép

Az elmúlt néhány hónap során elméláztam már pár olyan kérdésről, amik közvetve vagy közvetlenül érintették a könyvkiadás témakörét, de egyetlenegy mindezidáig kimaradt. Bevallom, ez tudatos döntés volt részemről, mert a téma bizony a borítók, amik szerintem megérdemelnek egy külön elmélkedést.

 

Jártatok mostanában könyvesboltban, vagy rendeletetek esetleg könyvet? Én mindkettőt megtettem, mert a karácsonyra kapott könyvutalványom bizony égette a zsebem, és még mielőtt égbenyúló lángokra kaptam volna, elherdáltam az összeset. Ebben még nincs semmi rendkívüli, minden normális betűfüggő betéved időről időre örök kísértéseinek színhelyére, de én kérem most megdöbbentem. Jó, tudtam korábban is, hogy az átlag borítókkal valami nincs rendben – tisztelet a kivételnek –, de ilyen tömegben együtt kissé szomorú látványt nyújtottak.

 

A szépirodalmi könyvek esetében nem találtam különösebb problémát. Nem minden borító szép ugyan, legalábbis nem az én ízlésemnek, de többnyire igényes, a témának megfelelő borítókkal rukkolnak elő a kiadók. Legyen szó élőszereplős vagy grafikus munkáról, próbálják tükrözni a történetet, s még ha néha teljesen elvont, absztrakt jeleneteket is tartalmaznak, általában illenek az adott műhöz. Az írók neve, témaválasztása önmagában is képes eladni a könyvet, csak arra kell figyelnie a kiadónak, hogy a borító harmóniában álljon a könyvvel. Ez természetesen igen nehéz feladat. Erre tipikus példák Doris Lessing könyveinek borítói: A fű dalol esetében például egy összetört üvegpoharat látunk, mely látszólag nem utal a témára, mégis van benne valami megkapó. Egyszerűsége és szokatlansága egyaránt azt sugallja, hogy ebben a könyvben történik valami. Valami igazán megrázó. Aki pedig már olvasta az említett regényt, pontosan tudja, hogy ez tényleg így van.

 

Az igazi problémát számomra a szórakoztató irodalomban uralkodó trendek jelentik. Itt van rögtön az első és az egyik legnagyobb irányzat: az erotikus vagy romantikus vonulat. A borítókon jellemzően egy nő áll, fekszik, vagy ül, háttal, félmeztelenül, szemből, felöltözve, de nyitott szájjal, szinte kizárólag válltól felfelé. Néha csak egy formás láb, harisnyában magas sarkúval, vagy harisnya nélkül, de magas sarkúban. Ál-szexi tekintetek, félmeztelen férfiak, kidolgozott hasizmok. Az arcuk vagy nem látszik – sokszor le is marad –, vagy egyáltalán nem lényeges. Meg különböző segédeszközök, láncok töménytelen mennyiségben. Akárhol is készítik a képeket, állandóan fúj a nyugati szél – legalább boszorkányt nem sodor arra –, mert lobogó hajak, szétnyílt ingek repkednek szerteszéjjel. Aztán az egy nő egy férfi, egy nő két férfi, két nő és két férfi, majd a fentiek tetszőleges keveréke következik. A variációk száma korántsem végtelen – ennek nem csupán a matematikából ismert kombinatorika szabhat határokat, hanem a fantázia is, ami ezen a területen annyira jellemző, mint Finnországban a negyven fokos kánikula.

 

Ebben a vonulatban az egyetlen elfogadható, és néha kimondottan igényes munkát a grafikusok által megálmodott romantikus borítók jelenthetik. Egy szép táj, épület, szerelmespár kézen fogva, összeölelkezve. Itt is megjelenhetnek a hasizmok és pihegő keblek, de hozzájuk adódhat még rengeteg virág, mező, sok pasztellszín, és valóban számtalan lehetőség, hiszen akad mit és mivel variálni.

 

A második trendet tipikusan fantasy vonulatnak hívom, de lassan átlopóztak máshova is, szóval jó lesz figyelni. A nő/fiú karddal, lovon, ló nélkül, esetleg nem karddal, hanem íjjal vagy lándzsával, igazából akármilyen szúró és vágó eszközzel, vagy talán lőfegyverrel, sokszor valamilyen szexista, hasvillantó pózban és magas sarkúban. Esetleg többen is szerepelnek a képen, valaki talán vérezhet is. Mindenki marcona arcot vág, néha a rajzolótól/fotóstól függően kimondottan gonosz tekintettel állnak, és merednek valamire, amit rajtuk kívül senki sem lát. Felbukkannak mindenféle szörnyek, félszerzetek, gyakran félmeztelen, avagy meztelen nőkkel. Jönnek a sárkányok is. Igaz, őket legalább szeretem. Ennek a kategóriának a szánalmas vonulatát az élőszereplős képek hasonlósága, már-már azonossága adja, miközben a grafikus munkák között igazi gyöngyszemekre is lelhetünk. Természetesen léteznek kivételek mindkét csoportban, mert néhány grafikus szerintem teljesen be van tépve rajzolás közben – ami lehetne akár jó is, de nem az –, és akadnak fotósok, akik olyan tökéletes hangulatot képesek teremteni bizonyos színek, formák használatával, hogy egyértelműen megmozdítanak bennem valamit. Leginkább a birtoklási vágyat.

 

A harmadik csoportot az ifjúsági- és gyermekkönyvek képviselik, amin belül szintén létezik a romantikusból megismert félmeztelenkedő, ölelkezős vonulat, igaz, inkább az idősebbek számára készült kiadványokon, de a legtöbb esetben grafikus munkák készülnek, amik azt nyújtják, amiket egy borítótól elvárok: színesek, élénkek, tükrözik a témát, és megakad rajtuk az ember szeme. A kisebbeknek készült elnagyolt rajzoktól és a tökéletes aprólékossággal készült, részletekbe menő darabokig fellelhető minden. Természetesen léteznek állandó, visszatérő témák, de a kidolgozásuk változatossága némileg enyhíti a sablonosságot. Megjelennek a minimál stílusú borítók is, amiket egy embléma, pecsét vagy jelkép ural, amit egyszínű háttérben helyeznek el, és legfeljebb árnyékokkal vagy nonfiguratív motívumokkal egészítik ki, mégis egy, maximum két szín dominál a képen.

 

A borítók királya címet nálam gyakran az utolsó kategória jelenti, azonban léteznek egyéb lehetőségek is, mint például a filmes borítok. Ezek tipikusan az egy popsival két lovat esetét képviselik: a film sikerét, hírverését, reklámját kihasználva próbálják meg eladni a könyveket, és mivel az adaptáció sok esetben teljesen átdolgozott, az ilyen borítók sokszor köszönőviszonyban sincsenek a tartalommal, ráadásul a végtelenségig sablonosak.

 

És ezzel elérkeztünk a legnagyobb problémához, a sablonossághoz. Jelenleg fut a Magyar Könyvek Viadala, ami azt az igen dicséretes feladatot tűzte ki, hogy megmérettessenek a magyar írók – merthogy rengeteg kiváló író él kis hazánkban, akikről nem is hallott a nagyérdemű. Mint bloggert, engem is megkerestek, és le is adtam a jelöltjeimet, de egyáltalán nem lepett meg, hogy a játék során eddig bizony egyikükkel sem találkoztam. Az év legszebb könyvborítója kategórián kimondottan sírhatnékom támadt, és nem is szavaztam, mert abból a felhozatalból nem tudtam volna választani egyet sem.

 

Mégis ezekre a borítókra érkezett a legtöbb voks, tehát felmerül a kérdés: minek jártatom itt a számat, amikor mindenkinek ez kell? Rövid és nem reprezentatív közvélemény-kutatás után kiderült, néhányaknak bizony igénye lenne másra is, mint szexista sztereotípiákra, agyhallott, ámbár csinos, hosszúlábú hősnőkre és vaskos izomkötegekre. Elvárásaink nem olyan nagyok. Csupán azt szeretnénk, ha a borítók tükröznék a könyvet, hűek lennének a történethez és nem árulnának olcsó ámításokat. És ez nem azt jelenti, hogy a tartalmat kell felvázolniuk. Csupán utaljanak rá, akár átvitt értelemben is, sejtessék, ahogy az a már említett Doris Lessing könyvek esetében történik. Ugyanis a helyzet az, hogy a borítóknak céljuk van: azért készülnek, azért alkotják őket (látszólag gondosan), hogy a könyv és a téma „szemei” legyenek. Az a tekintet, amit először észreveszel, ami miatt a kezedbe veszed, és megfordítva elolvasod a fülszöveget is. Egy szempár, ami híven tükrözi a lelket. Már ha van neki.

 

Elvégre azért, mert egy könyv szórakoztató, még nem jelenti azt, hogy nincs mélysége, értelme, vagy akár tartalmas mondanivalója, s én ilyenkor mindig felháborodom, hogy csupán a szexszel akarják letolni a torkomon. Sok könyvet nem is veszek a kézbe a borítója miatt, mert jóllehet megakad rajtuk a szemem, de csak annyi időre, hogy elszörnyedjek. Miközben szerettem például a Nem vagyok sorozatgyilkos borítóján száradó vérpötty krátereket, hiszen illetek a témához, addig Kate Van Dyke Vérzivatarát messziről kikerültem, ugyanis van az a kategória, amivel szégyellenék felszállni a villamosra. 

 

És mielőtt valaki félreértené, ez nem a szépirodalom és a szórakoztató irodalom időről időre előrángatott álviszályáról szól. Sokkal inkább az igényességről, ami a külsővel kezdődik. Ugyanis lehetek én akármilyen kedves lány, de ha kerülöm a szappant, mint vámpír a napfényt, csorog a nyálam, magamban beszélek, miközben a mosdatlan testem át meg átbuggyan a halászhálóból készült, feszes pólóm gigantikus lyukain, hát bizony mindenki elkerül, és legfeljebb az őrülteknek kijáró szent borzadállyal szemlélnek messziről. Nagyon messziről, mert az első benyomás, akárki akármit mond, igenis fontos. Ilyen alapon pedig egyre több könyv kerül ki az érdeklődési körömből, mert az ízlésére nincs magyarázat, de a kevés munkaráfordítással készült, fantáziátlan borítókra azért akad. Nem kerülnek sokba, kis módosítással újra és újra eladható ötletek, amiket egyre többen és egyre jobban ununk.

 

Ettől függetlenül persze a fenti borítótípusokkal nincs semmi baj, azzal viszont sokkal inkább, hogy mostanra a könyvpiac kétharmadát uralják, tömegcikké változtatva és kiárusítva a fantáziát. Ami ellen, engedtessék meg nekem, de tiltakozom!