Főkép

Ez bizony egy nagyon érdekes kérdés, mert néha bizony halványlila gőzöm sincs. Vagy rózsaszín, esetleg kék – kinek-kinek vérmérséklete szerint. De persze a tisztelt olvasó még nem tudja, hogy miről is beszélek, amiben semmi meglepő nincs. Épp Jane Austen Büszkeség és balítéletét olvasom, és úgy látszik, átragadt rám az egyik szereplő, Mr. Collins bonyolult mondatainak körülményeskedő stílusa. Majd igyekszem összeszedni magam, de ez ugye nehéz, amikor ott van Mr. Darcy, a férfiideál. Ráadásul még épp témába is vág, ugyanis azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon miért hódítanak mostanában annyira az erotikus könyvek, és hogy vajon hová lettek a jó öreg romantikus regények? Köszönik szépen, megvannak, nem tűntek el, nem illantak el a langymelegben, vagy oszlottak fel a szitáló ködben, mégsem könnyű észrevenni őket a jelenlegi kínálatban.

 

Igazából tartozom egy vallomással: egy-két kivételtől eltekintve romantikus irodalmat kizárólag klasszikusok formájában olvasok, és az erotikus irodalom tekintetében sem vagyok naprakész. Olvastam néhány fantasynek álcázott pornót, aztán, mint sokan mások, én is lekínlódtam az Ötven árnyalat trilógiát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtam benne valamit, ami érdekes, esetleg még tetszett is, de azért lelkesedni nem fogok érte, mi több, nem is vettem meg más, hasonló könyvet az amúgy igen széles palettáról. Ezek alapján talán nem én vagyok a legavatottabb, hogy ebben a témában elmélkedjek, de tételezzük fel, csak egy pillanatra, hogy ami mostanában történik a könyvpiacon, az koránt sem új keletű dolog. Senki sem találta fel a kanálban a mélyedést, ott volt az már régen, csak annyi történt, hogy a hazai piacra nagyjából egyszerre érkeztek meg az elmúlt időszakból számunkra kimaradt „lábatszétdobálós-egymásnakesős” könyvek. És mivel külföldön nagy népszerűségnek örvend a műfaj, napi szinten jönnek újabb regények, hogy még egy bőrt lehúzzanak a témáról – legalábbis amíg van rajta.

 

Valójában az a helyzet, hogy mióta ember él e földön, a test és az erotika örök célpontja és oka a művészeteknek. Az, hogy kinek mi az erotikus, erősen kérdéses, de tény, nem csupán festmények, szobrok maradtak fent ebben a témában, az irodalomban épp úgy tetten érhető. A teljesség igénye nélkül már a XII. században ott volt Walther von der Vögelweide és A hársfaágak csendes árnyán című pajzán verse, majd jött a XVIII. század, ami két jól ismert, sőt hírhedt írót (Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt és Donatien Alphonse François de Sade márki) adott nekünk. És mialatt a férfiak a kielégülést keresték, majd tabukat döntöttek sorra, addig a hölgyek között egész másfajta irány mutatkozott. Még ugyanebben a században született Jane Austen, akinek a legismertebb műve az első bekezdésben emlegetett Büszkeség és balítélet, ami alighanem az egyik legtöbbet feldolgozott, átírt romantikus regény, ahogyan Charlotte Brontë Jane Eyre című műve is az. Ők a saját korukban meglévő, elsősorban a nőket érintő tilalmakat, a helyzetüket és a társadalmi elvárásokat mutatták be, miközben olyan férfi karaktereket adtak a világirodalomnak, mint Mr. Darcy és Mr. Rochester, akik tagadhatatlanul ősapái a mai romantikus irodalomban fellelhető férfialakoknak, az Alkonyat Edward Cullenjétől kezdve a Tündérkrónikák Jericho Z. Barronsáig bezárólag. Olyan modellek ők, akik ellen újra és újra felemeli a szavát valamelyik feminista szervezet, hiszen egytől egyig abuzív, vagy a nők kizsákmányolását képviselő karakterek – már akinek.

 

Ebből is látszik, hogy nem vagyok feminista, mert a két említett úr (Mr. Darcy és Mr. Rochester) örök szerelmem. Talán ezért nem olvasok tisztán jelenkori romantikát – mondjuk, ha megölnek közben néhány tucat embert, vagy megszállják a földet az UFO-k, akkor már rendben van. Ha valamit ennyire jól megírtak, minek halmozni a másolatokat? Ráadásul a műfaj alapjait jóval korábban lefektették. Példának okáért a görög és római mitológia is bővelkedik erőszakban, szerelemben, vérfertőzésben és ezek tetszőleges keverékében, de ezekkel együtt szintén még csak a téma felszínét kapirgáljuk. Viszont az már ennyiből is egyértelmű, hogy nem, valóban nincs szó semmi újdonságról. Amitől mégis ügy, az nem más, mint a nők olvasóbázisként történő beszippantása a pornóba. Mondhatnám szebben is, de nem akarom, szerintem ideje végre nevén nevezni a dolgokat. A nők számára nem feltétlen izgató egy minden valóságot nélkülöző öt perces akció végignézése, ellenben izgatónak találhatják ugyanezt, még ha minden valóságot nélkülöz is, de az aktuális könyv lapjairól kapják. Ezeket a könyveket pedig gyakran romantikus köntösbe bújtatják, miközben rájuk ragad a „mamipornó" kifejezés is.

 

A romantikus irodalom célcsoportját elsősorban az otthonülő és unatkozó háziasszonyok regimentje adta – már ha nálunk létezett egyáltalán ilyen besorolás, amit erősen kétlek, mégis elsősorban rájuk építettek. Igaz, jelentek meg kimondottan tinik számára készült könyvek is, mert a nő, legyen akárhány éves, mégiscsak nő, aki az érzelmi oldaláról közelít meg mindet, hiszen mialatt beleszeret aktuális főhősébe, és azon drukkol, hogy minden nehézség ellenére amaz elnyerje szíve hölgyének kezét, nem foglalkozik a pattanásaival vagy az odaégett rántással. Laza kis kikapcsolódás, lehetőség szerint kellő mennyiségű drámával, sziporkázó és szellemes szereplőkkel, valamint sok-sok érzelemmel. A recept rendkívül régi, és a kezdetek óta nem újítottak rajta, mert minek változtatni bármit, ha majd’ kétszáz éve jól működik? Azaz, mégis van itt valami. A vörös rózsa csokrokat lihegésre, nyögésre cserélték, a szép szerelmi vallomásokat elpopsizásra, és csodák csodája, az új trend beütött. Szó szerint.

 

Az emancipáció nem csak azt hozta magával, hogy el tudjuk tartani önmagunkat, hanem kihirdettük a testünk feletti jogunkat is, amihez hozzátartozik, hogy megadjuk neki azt, amire szüksége van. A szabadosság, a világ változása és több szexuális forradalom után eljutottunk addig, hogy bátran, a nyílt utcán lobogtatva olvashatunk ilyen könyveket. Szóval teljesen mindegy, hogy a romantikára vagy az erotikára esküszik az ember lánya, mert az erotikus könyvek is afféle ál-romantikusként osontak a küszöbünkig. A magam részéről elkülöníteném ezt a két stílust, hiszen a Jane Eyre-ből nekem aztán nem hiányzott egy vad párnacsata sem, a Szürke ötven árnyalatát pedig erős jóindulattal sem nevezném ártatlan tekintetű úrilányok vánkosának. Bár ki tudja…

 

Az az igazság, hogy nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Azt tudom, hogy számomra mit jelent az erotika és a romantika fogalma, de mostanában úgy összemosták őket, mint a piros zoknit a csipkés fehérneművel. Pont ennyi köze van a két dolognak is egymáshoz – ruha alatt hordjuk őket, mégis mindenki tudja, hogy mit kapunk ilyen esetekben: valami nagyon művi rózsaszínt. És akkor abba bele se mentem, hogy irodalmi értéket csak elvétve, nagyítóval lehet találni. Viszont ha már itt tartunk, engem leginkább az aktuális könyvek igénytelensége bosszant, méghozzá a slendrián fordítás. Szinte egyszerre nyomnak ki öt-tíz erotikus regényt, mert most trend és most fogy. Teljesen igaz, mindent akkor és addig kell és lehet árulni, amíg kereslet van rá, jóllehet nagyon sokan tagadják, hihetetlen példányszámokban fogynak a gyakran egy ismert könyv rajongói munkáiként napvilágot látott átiratok. Az Alkonyat-sorozatnak különösen sok erotikus könyvet köszönhetünk, bár számomra rejtély a miért. Némelyikben még a neveket sem igen cserélték le. Nem számít ez plágiumnak? Na jó, ez már más téma, de azért elgondolkodtató.

 

Ha kénytelen lennék találgatni az okokat illetően, mármint hogy miért ennyire népszerűek ezek a darabok, igen halkan és félve mernék nyilatkozni. Nyílván azért szükséges mind a kétféle irodalom, mert az olvasóik találnak bennük valamit. Valamit, amitől szebbé válnak a hétköznapjaik, valamit, ami szórakoztatja őket. Hogy most ez egy erotikus, fülledt jelenet, vagy egy könnyes szerelmi vallomás, szinte mindegy is. A lényeg az eredmény, ami ebben az esetben az, hogy legyen az ember akár egyedülálló, akár kapcsolatban élő, kap néhány órányi magányos felüdülést. Elvégre ezért olvasunk, hogy a képzeletünk szárnyain utazva bebarangoljunk olyan világokat, ahová talán soha sem juthatunk el, ám ily módon mégis megízleljük a másság tökéletességét. Az irodalom ezen ága hiánypótló, nincs ezzel semmi baj. Én magam hosszan el tudok mélázni Edward Fairfax Rochester szarkazmusán, különösen, mióta Michael Fassbender bújt a bőrébe, valamint néma csodálattal áldozom Fitzwilliam Darcy lovagias erényeinek és éles eszének, aki meglepő módon folyton Colin Firth alakjában jelenik meg a lelki szemeim előtt. El is határoztam, nem térek át holmi modern romantikára, maradok a jó öreg klasszikusoknál, és ezért inkább nem is mondok semmit, de azt legalább jó hosszan teszem.