Főkép

Gav(in) Thorpe angol játéktervező, aki már 1994 óta dolgozik a Games Workshopnél, ahol főként a Warhammer 40.000 univerzum különböző projektjeit fejleszti. 1997 óta publikál folyamatosan – első regénye, a 13th Legion 2000-ben jelent meg –, így mostanra már tucatnyinál is több kötetnél jár. Ezek egyike A Császár megköveteli, ami A Bestia felemelkedése sorozat harmadik része, ami ezerötszáz évvel Hórusz Hadúr lázadása utánra kalauzolja el az olvasókat.

 

Az orkok véres háborúja a Birodalom ellen töretlen lendülettel halad. Az Emberiség nagyurai közt a széthúzás és a helyezkedés a minél nagyobb központosított hatalom megszerzése miatt szintén változatlan intenzitással folyik, ami megkeseríti a fenyegetés ellen komolyan fellépni szándékozók életét. Az egyesítési parancsot kapott űrflottát sem a legalkalmasabb stratégák vezetik, ráadásul rosszul kiválasztott célpontok ellen. Az Ardamantuán totálisan megsemmisített Birodalmi Ököl űrgárdista káptalan utolsó túlélője szégyenével viaskodva elküldi azt a jeladást, amiről minden űrgárdista rend azt remélte, sosem kell elhangoznia. A Birodalom „végórájában” az Utolsó Fal protokoll értelmében megkezdődik a Hórusz lázadását követő reformok után feloszlatott Légiók újraegyesítése.

 

Az előző kötetben – mint egy próféta… – megjegyeztem, hogy az abban lévő akciórészek két regényre is elegendőek lettek volna. Mivel ebben a könyvben gyakorlatilag nincs semmi akció, ezért matematikailag mindjárt ki is jön egy elfogadható arány a két írásra vetítve. Akciórészen persze most kifejezetten a földön háborúskodó űrgárdistákra gondolok, hiszen a Sanctus Kikötő birtoklásáért/megmentéséért az ork és az ember űrhajók (és személyzete) kifejezetten öldöklő harcot folytatnak, de a légi (Kérdés: az űrben játszódó harcok is légi-csaták?!) összecsapások leírásai egészen más stílust képviselnek. A kötet „lövöldözős” jeleneteit olvasva nem éreztem azt az izgatottságot, amit máskor. Úgy tűnik, a gyalogos katonák hősies helytállását, reménytelen helyzetét könnyebben lehet megtölteni annyi pátosszal, ami már valamiféle érzelmi reakciót vált ki az olvasóból. Az, hogy egy (totálisan jelentéktelen, csak ezért az egy jelenetért nevesített) űrhajó kilőtt két protontorpedót, mielőtt egy ork szemét-cirkáló leradírozta az „égről”, és hirtelen ötszáz lélek odaveszett, annyira precíz leírása az eseményeknek, hogy én csak vállat vontam utána. Majd a szerző előhúz húsz újabb vadászt valamelyik romboló gyomrából, azok majd revansot vesznek, gondoltam. Az, hogy a harctéri személyzethez nem tudtam kötődni szinte egyáltalán, nem tett jót a történet megítélésének, hiszen a Sanctus Kikötős részek a kötet felét kitették. A főbb hajókon szolgáló fontosabb – nevesített – alakok közt talán egy közepesen érdekes figura volt, a többiek nem hagytak mélyebb nyomot bennem. Ezekben a részekben az űrhajók leírásaival voltam maradéktalanul elégedett. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a légi csatás részek vajon azoknak az olvasóknak mennyire tetszenének, akik a Dale Brown-féle repülős könyveket élvezték anno. Gyanítom nagyon.

 

Jóval érdekesebbnek tartottam a könyv másik részét, ami a Terrán játszódott és a politikai csatározások változásaival foglalkozott. Igazán komoly események mondjuk most nem történtek azon a „harctéren” sem, de az orgyilkos főnök még mindig izgalmas figura, meg csatlakozott a szereplők sorához néhány szereplő az Inkvizíció intézményétől, akik vélhetően a következő részekben fogják majd felkavarni igazán az eseményeket. A kimaradhatatlan merénylet is izgalmasra sikerült, főleg nem is azért, hogy mi történt, hanem mert ügyesen bepillantást nyerhettünk a Terra mindennapjaiba, a birodalmi átlagpolgárok életkörülményeibe, a vallási kultuszba, ami a Császár alakját körülveszi, és hasonló apróságokba, amik egy kevéske realitással töltik meg ezt az igencsak kegyetlenre formázott játék-univerzumot.

 

Van a regénynek egy harmadik része is – ezek a részek nem egymás után vannak természetesen, hanem váltakozva –, amikben az űrgárdisták és a marsi technopapok tagjai szerepelnek. Igazából mindig ezek a részek azok, amikre a leginkább kíváncsi vagyok – gondolom azért, mert az Astrartes szuperkatonái érdekesebbek egy csöppet, mint a flotta átlagemberei. Ezeket a részeket most is nagyon szerettem, de nagyon kevés foglalkozott most sajnos velük. Talán ha két rövidke fejezet, ami bizony fájóan kevésnek érződött, bár az igaz, hogy ebben történt az évezred legfontosabb eseménye, legalábbis űrgárdista szempontból.

 

A közelmúltban a sorozat negyedik része, Az utolsó fal is megjelent már magyarul, és ha csak nem tévedek irtózatos nagyot, a címből kiindulva szinte biztosra veszem, hogy abban az űrgárdistás részek fognak dominálni. Na, az már igazán az én regényem lesz!