Rob Sanders: Ragadozó és préda

Rob Sanders a Ragadozó és préda kötettel mutatkozott be a magyar olvasóknak. A Bestia felemelkedése sorozat második kötete a jelenleg is futó monstre Warhammer 40.000-es sorozatok rövidebbike, hiszen alig egy tucat regényt számlál csupán, ellentétben a Hórusz Heresy több, mint negyven részével. A szerző tehát itthon ismeretlen, külföldön viszont jó pár munkája már elérhető: főleg a Warhammer Fantasy világában alkotott eddig, és mivel a jelen köteten kívül még a sorozatban hozzá fűződik az utolsó előtti rész, a Shadow of Ullanor is, valamint a Warhammer Fantasy sorozatok közül is elrajtolt a Világkapu-háborúk, amiben szintén közreműködött (a Call of Archaron című kötetben lesz majd egy írása), ezért várhatóan a közeljövőben jobban meg fogunk majd ismerkedni ezzel az igencsak aktív angol szerzővel.

Újra itt vagyok a folyton visszatérő nagy dilemmámnál. Egy hosszabb sorozat nem az első kötetéről kéne írnom. Kinek? Új olvasókat próbáljak becsábítani ebbe a brutálisan kegyetlen univerzumba, vagy a veteránoknak mondjak pár keresetlen szót? Kezdjem azzal, hogy lett vége az első kötetnek? (Egyébként a konfliktus, az univerzum és a korszak részletesebb kifejtéséhez tessék visszakattintani az első részről szóló poszthoz!) És mondjam el, hogy ki élte túl mégis saját halálát is? Ilyen oltári spoilereket én le nem írok, de ha ezt nem, akkor jobbára marad az önismétlés és az kicsit laposka egy tizenpár részes sorozathoz. Szóval most ez lesz:

Kicsit izgultam a kötet elolvasása előtt, hiszen mivel én is tájékozódok online a regényekről, ezért tudtam, hogy a könyv értékelései nem túl fényesek. Persze kíváncsi voltam, mi vele a probléma, de jobban örültem volna egy olyannak, amiről csak szuperlatívuszokban beszél mindenki. Egy több szerző által közösen írt történetben mit lehet elrontani? Csak arról lehet szó, hogy esetleg a szerző kvalitásai kevesek, és mondjuk béna akciójeleneteket írt egy háborús műbe, vagy gagyi párbeszédeket, hiszen a sztori alapja az kötött. Innen jussunk el ide, ez és ez maradjon életben, onnan átveszem – mondhatta Gav Thorpe, a harmadik kötet írója Sandersnek. Nos, a könyvben valóban nincsenek shakespeare-i monológok, de legalább a mondatok kerekek, ahol kell patetikusak, a hősiességtől szinte csepegnek, de ez kell is most, ettől az eltúlzott keménységtől lesznek az űrgárdisták olyan… ööö… kemények. Az egyik badass csapat itt veti meg a lábát, a másik egy lezuhant űrjármű-erőd „falain” próbálja túlélni az éjszakát, a harmadik egy öngyilkos bevetésre indul a biztos halálba. Most komolyan, milyen legyen egy ilyen könyv? Még jó, hogy az amerikai zászlót nem lobogtatják közben, de csak azért, mert van sajátjuk. Ezzel nekem semmi bajom nincs, inkább ez legyen „túltolva” – bár egy háborús könyvben ez még csak túl sincs tolva –, mint a nyálas szövegelés, ami egyébként nincs benne egyáltalán.

Az új szereplők is rendben vannak. Mocskos, balsorsuk által – az ork invázió útjába kerülő bolygón születtek – megrágott és kiköpött szerencsétlenek. Nyilván nem húzzák semeddig, de legalább arra méltók, hogy szurkoljunk nekik, hogy valami csoda folytán egy-kettő közülük megmeneküljön. Aztán ott vannak a régi ismerőseink az első kötetből. A földi hatalmasságok, akiknek annyi hely most nem jutott, de ott legalább sikerrel megvetik a lábukat. Kiemelkedik közülük Drakan Vangorich, az Officio Assassinorium Nagymestere (vagyis a fő-fő-főorgyilkos) és persze embere, Krule, aki szintén egy Bestia, ahogy a szokottnál is jócskán drabálisabb orkok fővezére szintúgy. (Egyébként nekem nagyon tetszik, hogy nem lehet tudni, hogy közülük kire utal pontosan a sorozat címe, vagyis A Bestia felemelkedése…) A lényegi információ itt az lenne most, hogy az első kötetben Abnett által felépített alakokat Sanders sem rontotta el.

A harci jelenetek sarkalatos pontjai a könyvnek, lévén, hogy érzésre a kötet 90%-át simán kiteszik – most komolyan, tényleg pont én panaszkodnék amiatt, hogy ez a mennyiségű harc talán má’ túlzás? (Mert egyébként az… két könyvre elég van benne legalább, de annyi baj legyen.) –, és szerencsére itt sem éreztem romlást az első részhez képest. Kicsit (nagyon) túlzónak tűntek ugyan a leírások az ork invázió méretéről és brutalitásáról, hiszen azokból a részekből, mikor rövid bepillantást kaphatunk az elpusztított, tönkretett, kiirtott bolygók és űrszektorok számába, olybá tűnik a felsorolás láttán, hogy ilyen ütemben az egész Birodalomnak van még hátra úgy néhány napja, hiszen naponta ezrével esnek el az emberek által kolonizált bolygók, és milliárdjával a lakosaik.

A Halálcsillagok teleportálásra képes óriásholdak ellen nincs fegyver, az orkok vadsága és puszta számuk elegendő ahhoz, hogy a szemétből összeeszkábált trágya felszerelésük ellenére is kitöröljék az embereket a létezésből. A megvadult hordákat nem érdekli még a sajátjai élete sem, csak a pusztítás és lám a támadásuk első napján kiirtottak olyan simán egyet az emberiség egyik leghalálosabb Űrgárdista Rendházából – akik még a Horus Lázadás idején vívták ki maguknak megingathatatlanságukkal a tiszteletet –, mintha az ott sem lett volna. Kiderül azért később, hogy a véglegesen kipusztított Birodalmi Öklök (legalább) egy tagja mégis túlélte a népirtást, de azt inkább nem mondom el, hogy ki. Őrült nagy túlzások tehát itt is vannak, de maguk a csataleírások nagyon is jól sikerültek.

Összegzésképpen azt kell mondanom, hogy remekül szórakoztam a regényen, és nemcsak az alacsonyabb pontszámú értékelésihez viszonyítva, hanem teljesen. Megadta azt az élményt, amit kerestem, amik miatt még mindig izgatottan várom egy-egy új Warhammer 40.000 kötet megjelenését. Lenne mit csiszolni még rajta? Persze, úgy gondolom, ehhez kétség sem férhet, de oltári nagy hiányosságok vagy bődületesen ostoba logikátlanságok szerintem nem voltak benne, ennyivel pedig manapság (is) be lehet kerülni a jobb zsánerkönyvek közé. Kezdem is a folytatást, hiszen A Császár megköveteli – és ki vagyok én, aki ellentmondani merészelnék Neki?