Főkép

Jeff VanderMeerrel nem indult túl jól a viszonyunk. És ahogy a környezetemben hallottam, többeknek sem. A magyar olvasók eddig leginkább az Agave Könyvek által gondozott Déli Végek- vagy X Térség-trilógia kapcsán találkozhattak vele (pedig írt ő Predator-regényt is). Ez a new weird legfurcsább elemeit felvonultató, ellentmondásos, különös, néhol bosszantóan érthetetlen sorozat engem nem győzött meg arról, hogy VanderMeer valóban a kortárs fantasztikum ikonikus alakja lenne – de azért mégsem mondtam le teljesen arról, hogy megértsem, miért szeretik a könyveit. Úgyhogy amikor megjelent új regénye, a Borne, úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt. És most, hogy befejeztem a kötetet, arra buzdítok másokat is, hogy tegyék ugyanezt, mert ez a könyv nagyon érdekes.

 

Olvasás közben két mű ugrott be: az egyik a Hibrid (Splice) című Vincenzo Natali-film, a másik pedig Margaret Atwood Guvat és Gazellája (vagy a „folytatása”, Az özönvíz éve). Utóbbi a világ miatt: egy meghatározhatatlan, névtelen városban járunk, a világ összeomlása után. A romokon egy maroknyi ember próbál életben maradni, és ha lehet, kerülni egymást. Mellettük pedig a valaha mindenható Vállalat teremtményei, a különféle biotechek nyüzsögnek. Ezek lehetnek olyan apró bogarak, amik gyógyszerként, fegyverként vagy drogként funkcionálnak, de ilyen ördögi biotech Mord is – egy több emelet magas, repülő, vérszomjas medve. Bizony, a város legveszedelmesebb lénye – egyesek szerint az istene – egy több száz tonnás, barna bundájú, öntörvényű medve, akit mindenki igyekszik jó messzire elkerülni. Már csak azért is, mert senki nem akarja medveeleségként végezni...

 

Ebben a bizarr és lepusztult világban él Rachel, a gyűjtögető, társával, a hajdan a Vállalatnak dolgozó Wickkel egy Balkonsziklának nevezett eldugott erődítményben. Egy napon aztán Rachel egy amorf valamit talál az alvó Mord bundájában. Miután hazaviszi ezt a leginkább egy színkavalkádban pompázó tengeri rózsára emlékeztető élőlényt/biotechet, Borne-nak nevezi el. De hamarosan kiderül, hogy Borne nem egy tudat nélküli lény: megszólal, és tanulni kezd.

 

Hogy miért jutott eszembe Atwood mellett a Hibrid? Abban a biohorrorban egy tudós házaspár létrehoz valamifajta ember-állat hibridet, majd saját maguk kezdik el felnevelni a lényt. A film végigköveti a klasszikus gyereknevelési helyzeteket, mint például az ödipális szakaszt és az anyával való versengést. A Borne is valami ilyesmi, Wick, Rachel és Borne egyfajta bizarr családot képez. Az anya, aki tanítani próbálja különös gyerekét; a visszahúzódó, a gyerekre veszélyként, de legalább is az anyát „elrabló” valaminek tekintő apa; és a világgal lassan ismerkedő, gyerekes csapongásokkal kommunikáló Borne. Itt persze szó sincs biohorrorról, de Rachel elbeszélésében végigélhetjük a gyereknevelés különböző problémáit. És hát Borne esetében, mint az hamar kiderül, nem az a legnagyobb veszély, hogy megdézsmálja a kekszes dobozt…

 

Viszont ez csupán az első, leginkább szembeötlő rétege a regénynek. Szerencsére VanderMeer nem áll meg ennél, Borne lényén keresztül olyan örök kérdéseket is felvet, mint hogy mitől ember valaki, mi teszi az egyént, mire valók az emlékeink, mennyire határoz meg minket a múltunk (vagy annak hiánya), hogyan kezeljük saját halandóságunkat, és így tovább. Sajnos Rachel néha számomra kifejezetten antipatikus figurának bizonyult (vagy csak a narrációja nem tudta közelebb hozni hozzám, ezt nem tudom), de az ő személyisége is átértelmeződik a cselekmény előre haladtával, ahogyan Wickből is több lesz egyszerű mellékkarakternél. Sőt, és ez meglepő lesz, még Mord is mélységet kap. Gondoltátok volna, hogy egy medveszörnynek személyisége lehet?

 

És ha már kibújt a medve a barlangjából, hadd beszéljek egy kicsit arról, mi a legzseniálisabb az egész könyvben, és miért tudom elfeledni a Déli Végeket: a Borne világa és a két szörnyetege, a címszereplő és a medve magával ragadóak. Mert valahol sejteti a magyar borítón szereplő szöveg, de nem mondja ki teljesen: ez a könyv igazából a szörnyetegekről szól. A város már nem az embereké, ők valamifajta idegen lények itt, ahol a biotechek, a bizarr lények az igazi urak. Ebből a világból Rachel lóg ki, nem az alakját változtatni képes Borne. Nem a hatalmas repülő medve: Mordot ide tartozónak érezzük, ahogy ide tartozik a lapokon fel-felbukkanó megannyi furcsa lény. VanderMeer világa egy rémálom, a mi világunk hatalmas vállalati laborjaiból kiszabaduló rémálom, de egy nagyon jól összerakott, működő rémálom. Ahogy Atwood jövője is a VadÁdám-trilógiában, úgy a Borne is izgalmas és érdekes, bizarrságával vonzó. És ebben a jövőben ott van Mord és Borne, a két valódi szörnyeteg, akik átveszik a helyet az embertől ebben a világban.

 

VanderMeer prózáját elsőre talán túlbonyolítottnak nevezném, de szerencsére a kezdés után hamar letisztul a kép, és amikor a hatalmas medvéről ír, akkor a legjobb: egyszerre láttatja borzasztónak és éterinek a lényt. Borne karaktere pedig valóban eluralja a könyvet, ezért kissé hiányzik is, amikor nem vele foglalkozik a könyv. Mondatai, gondolatai, ahogyan változik a személyisége, ezek valóban méltóvá teszik, hogy ő legyen a címszereplő.

 

Sajnos kissé csalódott voltam, amikor becsuktam a regényt, ugyanis a végén a szerző engedett a szentimentalizmusnak, eltért az eleddig használt világképétől, ráadásul mindezt túl hosszan is tette. Ezzel számomra kicsit kiölte a könyvből azt az erőt, amiért igazán lelkesedni tudtam érte. Ennek ellenére még mindig azt gondolom, hogy érdemes elolvasni a Borne-t. Azt nem tudom, hogy valóban megújítja-e a new weird irányzatát vagy a fantasztikumot (én nem hiszem, mert bevallom, Miéville után már semmi nem tud igazán meghökkenteni az ilyen művekben, még ha imádom is olvasni őket), de az biztos, hogy kellemes színfoltja a kortárs sci-finek. VanderMeer pedig számomra is megmutatta, hogy érdemes figyelni a könyveire.