Margaret Atwood: Az özönvíz éve

„…nem prófécia, de riasztóan közeli lehetőség.”

Közel három évet kellett várnia a magyar olvasónak, hogy a Guvat és Gazella után kézbe vehesse a kanadai írónő VadÁdám-trilógiájának második részét, de megérte – Margaret Atwood posztapokaliptikus rémálma évről évre egyre aktuálisabb lesz (sajnos), mi pedig nagyon úgy tűnik, nem olvashatunk elég „riasztó lehetőséget” ahhoz, hogy megálljunk és elgondolkodjunk. (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy remélem, a befejező kötetre nem kell ennyit várni – azt meg még halkabban, hogy nem tudom, mit vétett Atwood, amiért így kiszúrtak vele a magyar borítótervezők, komolyan, egyik könyv randább mint a másik, a harmadikra megérne egy tisztességes egységes kiadást.)

Az özönvíz éve a szó szoros értelmében nem folytatása az előző kötetnek – ez itt ugyanaz a történet, más szereplőkkel, alaposan megcsavart nézőpontokkal, visszaemlékezésekkel tarkítva. A guvatkák csak érintőlegesen tűnnek fel, a középpontban sokkal inkább az ember áll. A magát mindenhatónak képzelő ember. A Guvat és Gazella alapvetése volt, hogy a világméretű apokalipszist csupán egy ember, a guvatkákat őrző Jimmy (alias Hóember) élte túl – hogy aztán az utolsó oldalakon fellélegezhessünk: akadnak itt más túlélők is. Az emberiség tán mégis túlélő faj… A második kötet során aztán belénk szorul a levegő, mert ha túlélő faj is vagyunk, arra aztán semmi garancia nincs, hogy csak a jók élnek túl. Az meg, hogy mit hoz ki az egyes emberből, hogy körülötte szó szerint vége a világnak, több, mint megjósolhatatlan.

Ám míg idáig eljutunk, megtudunk még ezt-azt az emberiséget kipusztító járványról és az azt megelőző évek-évtizedek történéseiről. Ezt-azt, de korántsem mindent. Atwood kirakósként dobálja egymás mellé a történet-darabkákat, az olvasó pedig meg-megáll, hogy összeillessze azokat – jó eséllyel az olvasás után rögtön levéve a polcról az előző kötetet. (Itt jegyzem meg, sok szempontból Az özönvíz évének jót tett a várakozás – ha az ember gyors egymásutánban olvassa a két kötetet, bizony kiugrik, a Guvat és Gazella mennyivel összemarkoltabb szöveg.) Visszatérnek ismerős szereplők, más megvilágítást kap az első rész főhőse, új kulcsfigurák kezdenek kirajzolódni – legnagyobb fájdalmam, hogy a kötet legizgalmasabb alakja, VadÁdám nem kapott elég teret, rögtön árnyalódik, hisz megtudtam: a befejezés középpontjában ő áll. Szóval illesztgethetjük még egy darabig azt a kirakóst.

Addig is itt van nekünk Az özönvíz éve két főszereplője, két nagyon különböző nő, akiket összeköt a múlt: a fiatal, kissé naiv trapéztáncos Ren és a kőkemény Toby. Ren a beszédes nevű Pikkelyek és Farkak szexklub bunkernek is beillő „betegszobájába” bezárva figyelte, ahogy körülötte mindenkit letarol a járvány; míg Toby a babarózsaszínre hangolt MegÚj Spa luxusfürdőjében építgette saját Ararátját már jóval a járvány kitörése előtt. Mindketten úgy hiszik, ők az egyetlen túlélők – ahogy Jimmy-t, őket is napról napra egy cél vezeti: élni tovább. Hogy miért, kiért, hogy van-e ott kint még valaki, nem tudják. Talán nem is számít. Talán egyszerűen belénk van kódolva, hogy ragaszkodjunk ehhez a nyomorult kis életünkhöz, akkor is, ha körülöttünk mindennek vége.

Miközben Ren és Toby túlélésének, és esetleges találkozásának szurkolunk, kettőjük visszaemlékezéseiből kirajzolódik az apokalipszis előestéjének másik oldala: Isten Kertészeinek szektája (melynek mindketten tagjai voltak egy ideig) és az ő özönvíz-várásuk. Jimmy emlékeiből megismerhettük a tudós oldalát, láthattuk, hogyan pusztítja el az emberiséget a mindenek felett álló tudomány – Isten Kertészein keresztül megismerhetjük azokat az olykor naiv, olykor elszánt, olykor nagyon is taktikus embereket, akik pusztába kiáltják a veszélyt, ami a saját végzetébe rohanó emberiségre leselkedik. Az elhagyatott tetőkön csináld magad édenkertjüket nevelgető Ádámok és Évák „zöld” szentekkel és az evolúcióhoz írt zsoltárokkal tarkított vallása csak részben megmosolyogtató – valójában ügyes szintézise egy halom környezetvédő ideológiának. Atwood érdekes ötlete eme törekvések vallásos előírásokba csomagolásáról több mint elgondolkodtató – jelesül, az ember „csupán” a saját és környezete jól felfogott érdekében sokkal kevésbé hajlandó bármin változtatni, mint ha vallási előírások képében kapja meg őket, egy kellően szuggesztív vezetőtől. Hogy ez a gondolatmenet önmagában nem éppoly riasztó-e mint a fogyasztás- és vállalatkritika, azt már ki-ki döntse el maga.

A lényeg persze, mint mindig, most is ez a kritika – a több idősíkon játszódó történet, Isten Kertészei, a túlélésért vívott harc, a gyomorforgató részletek mind eltörpülnek a gigantikus figyelmeztetés mellett: nézzünk már rá egyszer kívülről, hova tartunk. Annyian felhívták már a figyelmet rá, mégsem vesszük észre: itt vagyunk, „az utolsó órában”, módszeresen irtjuk ki magunk körül az élővilágot, genetikai mutációkkal kísértjük a sorsot, szemétbe fullasztjuk a bolygónk, miközben azt hisszük, saját halhatatlanságunk majd megment minket az apokalipszistől, amit magunkra vonunk. Nem fog. Az pedig, hogy a magukat istennek képzelőket (legyenek bár zseniális tudósok, avagy ökoterroristák – ha egyáltalán el lehet különíteni a kettőt) is jó eséllyel saját kicsinyes, nagyon is emberi játszmáik vezérlik, ahogy azt a szerző nem is oly burkoltan sugallja, nem mondhatnám, hogy sokkal megnyugtatóbbá teszi a helyzetet… 

Részlet a regényből