Főkép

Boston a szesztilalom idején. Miközben Chicagót Al Capone tartja rettegésben, Bostonban az ír és az olasz maffia küzd egymás ellen. Harcukba belekeveredik a helyi rendőrfőnök fia, Joe Coughlin is, és bár sosem akart igazi gengszter lenni (ő az a típus, aki megelégedne a kisstílű bűnözők világával), mégis kénytelen egyre nagyobb tétben játszani. Bosszúhadjárata a floridiai Tampába vezeti, ahol hamarosan a helyi kisebbség segítségével a környék legnagyobb alkoholcsempészévé válik – de vajon meddig tarthatja meg a hatalmát? Egyáltalán, elég kegyetlen ahhoz, hogy tényleg valódi hatalmat birtokoljon? Milyen emberré kell ehhez válnia?

 

Az éjszaka törvényében határozottan megvan a potenciál ahhoz, hogy a fenti kérdésekre értelmes és összetett választ adjon – mint ahogy valószínűleg a könyves eredetije, Dennis Lehane regénye meg is teszi. A filmváltozat azonban még a kérdésfeltevésig is csak nehézkesen jut el, ez pedig rögtön előrevetíti, mire is számítsunk, ha Ben Affleck új filmjére ülünk be. Nem tagadom, engem is a készítő miatt érdekelt igazán Az éjszaka törvénye: hiába szeretem a jó gengszterfilmeket, egy ideje egyre csökkenő lelkesedéssel figyelem a műfajt, de azért Affleck (aki a főszerep mellett a rendezői és a forgatókönyvírói posztot is magáénak tudhatja) neve elég okot ad a bizakodásra.

 

Ezért kicsit értetlenül is figyeltem mindazt, ami a vásznon történt. Mi történt a Tolvajok városa belemenős, kompromisszum-mentes és valódi hangulatot teremtő Affleckjével? Hol van a profi iparos, aki a feszült és érdekes Az Argo-akciót készítette? Az éjszaka törvénye olyan, mintha Afflecket lenyűgözte volna Lehane regénye, és úgy akarta volna vászonra vinni, hogy egy másodpercében se legyen kevesebb, mint az írott változat. Ez pedig (természetesen, mondhatnám) nem sikerülhetett, viszont ettől a film olyan érzést kelt, mintha nem lenne igazi fókusza, mintha túl sok mindenről akarna mesélni, mintha nem lenne valódi története, csupán egymás mögé rakott, egymástól független epizódok sorozatából állna össze.

 

Van itt rögtön két szerelmi affér, egy bosszúhadjárat (ami a film közepén nyomtalanul eltűnik), számos pillanat és legyőzendő akadály Coughlin gengszterré válásából, egy család tragikus története, némi homályos és kissé zavarba ejtő tanulság a kisebbségek (olaszok, négerek, kubaiak és más bevándorlók) helyzetéről, beköszön a Ku-Klux-Klán és az olasz maffia, ráadásul emellett Affleck karaktere egyre többet tanul a hatalom és a kegyetlenség igazi természetéről. Szerintem túl sok volt ez egy filmnek, főleg, hogy a modorosnak érződő jeleneteket sokszor meglehetősen erőltetett párbeszédekkel sikerült telíteni, illetve az érzelmek megnyilvánulása rendszerint nem kap elég teret ahhoz, hogy igazán együtt érezzünk a szereplőkkel – mintha kivágtak volna belőle jó két órát, ami ahhoz kellett volna, hogy túlmutasson az alapvető sablonokon, vagyis hogy igazán szórakoztató legyen.

 

Pedig tényleg nem kellett volna sok az utóbbihoz: látszólag minden együtt van, hogy működőképes legyen ez az egyveleg. Ez különösen a mellékszereplők esetében érhető tetten, hiszen szinte az összes szórakoztató és egészen magával ragadó pillanat hozzájuk kötődik. Matthew Maher, a gengszterfilmek paródiájából kilépett KKK-tag; Elle Fanning, a törékeny és sérült prédikátor-tanonc; Brendan Gleeson, a bűnöző fiát rendőrként is védelmező apa; Sienna Miller, maffiózók szeretője; Chris Cooper, a seriff és összetört szívű apa; sőt, még Zoe Saldana, a jólelkű kubai csempészlány mögött is ott volt egy erős és figyelemre méltó karakter, akikkel nem tudott igazán mit kezdeni a forgatókönyv.

 

Ennek köszönhetően még az erényeire is sokkal nehezebb figyelni – pedig amikor működnek a párbeszédek, vagy élvezetes a karakterek közti dinamika, akkor megcsillan valami egy remek filmből. Látszik, hogy Affleck nagyon jó gengszter is lehetne; látszik, hogy a várost ezekkel a különös alakokkal és a labilis társadalmi helyzettel pont egy jó gengszterfilmre teremtették; és látszik, hogy Affleck nem véletlenül szeretett bele Dennis Lehane regényébe, hiszen benne van minden, ami miatt újra menő lehetne gengszterekről beszélni. Így mindössze egy lesz a sorban a zsáner kissé megfáradt és sajnos közel sem tökéletes művelői között – Affleck- és gengsztermozi-rajongóknak érdemes lehet megnézni, de lehetőleg a szinkront mindenki kerülje el, mert az szerintem nagyon mellé talált.