Főkép

Békebeli. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, így írnám le a költőként is remekelő Molnár Krisztina Rita első gyerekregényét. Szerencsére ennél több szót is írhatok róla, s kell is. De az az érzésem, ez egy olyan szó, amire sokan felkapják a fejüket, mert olyasmit jelent, ami hiányzik nekik. Tudom, mert én is így vagyok vele.

 

Egyébként talán nem én vagyok a legmegfelelőbb recenzense eme kötetnek, hiszen nem vagyok nő vagy lány, s a nekik írt irodalom terén is szegényes a műveltségem, de ahogy megláttam a könyvet és a címét, nyomban a kezembe kellett vennem, aztán meg már elengedni sem akartam. Filozofikus, (ha ritkásan is, de) gyönyörűen illusztrált, és egy kertben játszódik. Az ilyenektől én nyomban arra gondolok, hogy talán megkapom újra azt a varázst, amit Michael Ende Momója vagy Jostein Gaarder regényei adtak. És egy kicsit meg is kaptam, de azért más ez a könyv. Van benne varázs (pl. egy beszélő tücsök képében), de inkább jut eszembe mondjuk Bálint Ágnes, vagy A titkos kert, vagy, ha már utalnak is rá, Csukás István.

 

Egy meg nem nevezett városban él Füge Maléna, egy tíz éves forma kislány, elfoglalt szülők egy szem, ám nem elkényeztetett, ellenben jól nevelt gyermeke. Zongoraórákra jár, és a hátsó kertben lakó, Szibill nevű tücsökkel osztja meg minden gondját-baját. Aztán, a nyári szünet közeledtével történik vele egy s más, például megismerkedik az elsőre nem épp jól neveltnek tűnő Janóval, akiről kiderül, hogy jó a szíve és sok mindent tud, amit a lány nem. Részint az ő hatására történik aztán, hogy a Málinak becézett főszereplő tesz valamit az álmaiért, és megkéri a szüleit, hogy névnapjára ne az apja által előirányzott rózsaszín mobiltelefont kapja, hanem inkább építsenek egy kis kunyhót a kert egyik fájának ágai közé, és legyenek végre többet együtt.

 

A történet lassan halad, s beletelik némi időbe, mire az olvasó rájön, hogy a titkok, a hétköznapi események és a gyakran külön kiemelt glosszákba írt, beleszőtt tudásanyag (Vivaldiról és Bachról, slambucról, bodzáról és fügéről, a macskaistennő Básztetről és Rákócziról, és így tovább) milyen szépséges, egyszerre elegáns és kedves táncot alkotnak – s hogy végül is ez a könyv az életről szól, és hogy élni jó.

 

Volt, hogy úgy éreztem, s főleg az elején, hogy kilógnak azok a kis glosszák; néhol zavart, ha valamit túl sokat ismételt a regény, de ezek végül mit sem számítanak. A békebeli báj és tisztaság, a nosztalgikus hangulat, Molnár Krisztina Rita költői, de nem túlbonyolított stílusa, a sorokba szőtt sok-sok szeretet és emberség – s hogy mindezek nem lépik át a giccs határát: ettől olyan jó ez a könyv. Mert komoly dolgokról is szól a Maléna kertje, de humor is került bele, és életöröm, és receptek, és olyan igazi nagymamák, és amennyi műveltség, annyi egyszerűségében, hétköznapiságában is szép dolog.

 

Mindehhez tökéletesen illenek Simonyi Cecília törékeny-részletes rézkarcai és a harsány színeket jobbára kerülő, mégis oly varázslatos kollázsai. Erősítik a könyv megannyi hangulatát, épp úgy adnak hozzá időtlen vagy ódon ízt, ahogy olyan részleteket is, amilyeneket mondjuk a valóságban nem így látnánk, és ez pont így van jól. Legfeljebb egy dolgon változtatnék: a könyv igen nehéz a minőségi, vastag, fényes papírja miatt, miközben lehet, hogy a szépia színvilágú rézkarcok vékonyabb papíron is eleget mutattak volna, így viszont nehéz elképzelnem, hogy egy gyermek olvasó magával hurcolja. Holott pont ez a lényege: olvasni kell. Családban és egyedül; idősebbeknek, hogy emlékezzenek, fiatalabbaknak, hogy tudják, lehet így is.

 

Ahogy William Blake írta: „Egy homokszemben lásd meg a világot, Egy vadvirágban a fénylő eget, Egy órában az örökkévalóságot, S tartsd tenyeredben a végtelent!”