Főkép

A kortárs ír próza egyik legmeghatározóbb alakja, Colm Toibín, sokáig ismeretlen volt idehaza, hisz első magyarra fordított könyve, a Mária testamentuma (amit imádtam) csak tavaly jelent meg a Park Kiadó gondozásában. Már ez a vékonyka kötet is szép kritikákat kapott, de ahogy lenni szokott, megint egy hollywoodi filmsiker kellett ahhoz, hogy úgy istenesen felfigyeljünk rá, és persze a film alapjául szolgáló regényre, a Brooklynra.

 

A Brooklynnak nem sok köze van az általam már korábban olvasott kisregényhez; itt nincs jelen az a fajta töredezettség, költőiség és misztikum, mint a másikban, mégis tökéletesen működik. A történet maga hihetetlenül egyszerű: Eilis, a fiatal ír lány nem talál állandó munkát hazájában, és egy segítőkész papnak hála (meg persze édesanyja és nővére noszogatására) kivándorolhat – fiútestvéreivel ellentétben azonban nem Angliába, hanem a messzi Amerikába. Az itt töltött idejét, beilleszkedését, tanulmányait, munkáját, szerelmi életét követhetjük nyomon az ’50-es évek folyamatosan változó New Yorkjában.

 

Ebben a regényben nincsenek hihetetlenül magas lélektani csúcsok vagy szédítő mélységek. Egy teljesen hétköznapi és egyszerű életet élő lányt követhetünk nyomon pár éven keresztül, akivel (első ránézésre) szinte semmi sem történik. Azonban ez a „szinte semmi” adja Toibín igazi nagyságát, mert neki nem kell semmiféle Rómeó és Júlia történet, se letaglózó, brutális vagy gyomorforgató epizódok sorozata, sem különösebb irodalmi fordulatok, hogy bemutathassa a (mindenkori) kivándorolt létet, a változó Amerikát (ahol például sokan megdöbbenve nézik, hogy ezentúl a feketék is szabadon vásárolhatnak a boltokban), az ír-amerikai viszonyokat vagy egy csendes kislány felnőtté válását.

 

Rendkívül érdekes ugyanis Eilis személyiségfejlődése, mely során a hallgatag, visszahúzódó, másoknak megfelelni akaró, ám némi talpraesettséggel és önállósággal is rendelkező lányból az évek során egyre inkább olyan nő válik, aki megpróbálja egyedül eldönteni, hogy mi a jó neki, és aszerint cselekedni. Egy ilyen lány esetében persze a szerelmi szál is másként működik, hisz Eilis nem az a lángolóan romantikus alkat, és teljesen másként éli meg az ilyesmit, mint egy átlagos irodalmi hősnő. Régen volt már a kezemben olyan kötet, melyben tényleg nem tudtam, hogy mi lesz az adott romantikus szál vége, és egészen az utolsó oldalakig izgatottan vártam a végkifejletet.

 

Toibín regénye nagyon is aktuális, ugyanis ebben a néhol kiszámítottan (mondhatnám: realista módon) unalmas történetben megmutatja, hogy nem szükséges semmilyen extrém, radikális vagy szokatlan dolog, vagy bármi borzalom ahhoz, hogy idegennek érezzük magunkat szülőföldünktől távol, de nem is kell emberfeletti erőfeszítést tenni ahhoz, hogy idegenben is otthonra leljünk. És miközben erről mesél, felhívja a figyelmet az élet törékenységére, az idő mulandóságára, és arra, hogy ne féljünk, merjünk élni az adódó lehetőségekkel saját boldogulásunk érdekében. A magam részéről várom a következő Toibín-kötetet.