Timo Parvela - Bjørn Sortland: A játék

A Kepler62 sorozat eme első része azért került a kezembe, mert a kiadó azzal promózta, hogy „a finn klasszikus segítségével átvezetheted a virtuális játékok világából a gyereket az irodalom dimenzióiba”. Arra meg nagy szüksége lenne a nagyobbik fiamnak. De az is a könyv mellett szólt, hogy Timo Parvela (a finn klasszikus) írta, akinek Mérleghinta, Körhinta és Szerencsekerék című könyveit nagyon szerettem.

Első olvasásra azonban nem értettem, mire a nagy felhajtás. Jó, Parvela (aki amúgy egy Bjørn Sortland nevű norvég íróval fogott össze a történet felépítése érdekében) hoz pár egyedi motívumot, meg a rá oly nagyon jellemző probléma- és lényeglátást, Pasi Pitkänen képregényeket idéző, remek, a történethez is rengeteget adó illusztrációi is nagyon jók, de azon kívül, hogy izgalmas sci-fi/kalandregénynek találtam, nem nyűgözött le annyira, mint az említett korábbi Parvela meseregények.

Aztán elkezdtem a fiammal együtt is olvasni, és nyomban más megvilágításba került minden. Az én felnőtt agyamnak az, hogy a történet egy eléggé csúf (közel)jövőben játszódik, nem jelentett sokat, hisz megannyi olyan regényt olvastam már, ami lefest egy lehetséges jövőt. Csakhogy a fiamat azonnal megfogta, hogy van a történetben egy Kepler62 című számítógépes játék, amit valahogy senki sem tud végigjátszani, és ami teljesen magába szippantja a játékosokat. Az ő szemével nézve még jobban tetszett a könyv – és még jobban fájt a vége. Merthogy ez egy sorozat első része, és úgy ér véget, hogy azóta is tűkön ülünk, hogy végre kézbe vehessük a folytatást.

A történet két főszereplője Ari és Joni, akik ugyan testvérek, de más apától, és jobban tán nem is különbözhetnének külsőre. Annál inkább összetartóak, pláne, mivel az anyukájuk hónapokkal ezelőtt eltűnt. Ők maguk igen szegényes körülmények között élnek, arra például semmi reményük, hogy legálisan megszerezzék ezt az új játékot, amiről mindenki beszél, és amit feltörni és letölteni sem lehet. Ám egy nap mégiscsak eljut hozzájuk egy példány, amivel aztán szó szerint éjjel-nappal játszanak, hogy megfejtsék. Mindeközben a világ az új felfedezőket ünnepli – az űrhajósokat, akik felszállni készülnek, hogy megkeressenek egy új, élhető bolygót az emberiség számára…

Bár a fentiek alapján baljósnak és sötétnek tűnhet a regény világa (és az is), mégsem éreztem túl soknak egy gyerek számára (a kiadó 8-12 éveseknek ajánlja). Parvela páratlan nyíltsággal és érzékenységgel ír nehéz témákról, úgy, hogy megértesse azokat az olvasóval, nem pedig megrémítse őt. Amelyekről így aztán nagyon jól lehet beszélgetni a gyerekünkkel. Amihez persze az is kell, hogy a cselekmény krimi-szerűen fordulatos és izgalmas legyen, és valóban úgy magával ragadja az olvasót, ahogy a számítógépes játékok.