Főkép

A 2006-os irodalmi Nobel-díjat elnyerő Orhan Pamukkal már évek óta megszakadt a kapcsolatom, pedig amit korábban olvastam tőle (a Hó és A nevem Piros) tetszett. Ennek többek között az is volt az oka, hogy annak idején enyhén szólva sem a legjobb minőségű fordításban, és a legjobb küllemmel adták ki némely könyvét; azonban a helyzet mára jelentősen megváltozott: a Helikon Kiadó, no meg a fordító, Tasnádi Edit kitűnő munkát végzett. A különös című, Furcsaság a fejembent jó kézbe venni, és főleg, ami a lényeg, jó olvasni.

A török szerző már az első oldalakon ígéretet tesz, folyamatosan emlékeztetni fogja olvasóit, hogy a nagyregény főszereplője milyen jóképű és mennyire tetszik a nőknek, de arra nem kell, hogy Mevlut mennyire szerethető, mert ezt a tulajdonságát nem leszünk képesek kiverni a fejünkből. Az ilyen írói ígéretektől általában kiráz a hideg, mert többnyire nem szoktak bejönni, ugyanakkor ebben az esetben ez az állítás tökéletesen igaznak bizonyult. Hiszen a bozaárus fiúnál (később férfinél) szerethetőbb karakterrel ritkán találkozhatni a világirodalomban, és ez még akkor is igaz, ha még ő sem tökéletes; közel sem az.

A könyv címe találó is, meg nem is, mert ami Mevlut fejében van, az egyrészt furcsaság, de másrészt idegenség. Főszereplőnk ugyanis nem tud igazán és maradéktalanul beilleszkedni sehová, és minden közösségből kilóg – ami ebben az esetben közel sem jelent teljes elkülönülést vagy feloldhatatlan magányt – jellemző példája ugyanakkor a családjával való kapcsolatára, hogy még a testvérei nevét sem tudjuk meg, mert annyira nem játszanak szerepet az életében. Ugyanakkor meglepően furcsa is Mevlut. Hogy csak egy példát említsek: első (és sokáig egyetlen) látásra beleszeret egy lányba, akinek éveken keresztül küldözget szerelmes leveleket, majd meg is szökteti; de amikor kiderül, hogy tulajdonképpen nem is rá gondolt, még csak meg se mukkan, nem csinál úgy, mintha ez fontos lenne, hanem elveszi, és boldogan élnek egymással.

Mevlut bozaárusként (na, jó leírom, mert gyanítom, hogy nem sokan tudják, mi az a boza: ez egy ősi eredetű, kölesből készült, erjesztett ital, amit régebben azért ittak sokan, mert az iszlám tanítások szerint nem tartalmaz alkoholt) igazi voyeur, miközben éjszakánként bejárja egész Isztambult, sok emberrel találkozik, így bepillantást kaphat a 20. századi Törökországot befolyásoló legjelentősebb eszmékbe (a szélsőséges iszlamizmusba, a szélsőséges nacionalizmusba és az ezeket kordában tartó, és természetesen ugyancsak szélsőséges hadsereg működésébe is); miközben ő maga többnyire megmarad kívülállónak.

Így, a vége felé egy kicsit pontosítanám magam: talán nem is Mevlut a főszereplője ennek a regénynek, hanem maga az élő, lélegző, nyüzsgő, hullámzó és hömpölygő Isztambul, aminek növekedését, fejlődését, változását végigkövethetjük a közel fél évszázadot felölelő cselekmény során, hogy végül azzá az anakronisztikus óriásvárossá váljon (még mindig megvannak a felhőkarcolók között az apró viskók, az utcai árusok és az ablakból az árusokhoz leeresztett kosarak, mint évszázadokkal korábban), amit ma is ismerünk.  Azt hiszem a Furcsaság a fejemben a legjobb városregény, amit valaha is olvastam.

Pamuk ezúttal is nagyot alkotott: egyszerre kapunk családregényt, szerelmes történetet és ódát a hőn szeretett városához, miközben a bő 500 oldalon van ideje tökéletesen és élethűen ábrázolni az egyes szereplőket, kibontani sok fontos témát (többek között a nők szerepe és annak változása a modern iszlámban, vagy a vadkapitalizmus, a kommunizmus és az iszlám mindennapos harca egymással), valamint némi posztmodern játszadozásra is (egyes szereplők belekotyogásukkal folyamatosan megakasztják a narrációt, megpróbálnak pontosítani, saját szempontjuk szerint megmagyarázni egyes eseményeket, ami sokszor vicces szituációkhoz vezet), ami számomra az év egyik legélvezetesebb és legszerethetőbb nagyregényét eredményezte. És külön megsüvegelendő, hogy a világ leghíresebb irodalmi díjának elnyerése után még mindig ilyen kiváló színvonalon dolgozik tovább a török mester.