Főkép

Mi lehet csodálatosabb hely a lélek gyógyítására, mint egy eldugott sziget Chile partjainál? Az emberek lassan, nyugalomban élnek; nem rohannak, nem akadékoskodnak, mindenki tudja a dolgát, nincs stressz vagy zűrzavar – csak a természet egyértelmű rendje. Kicsi házak ajtók nélkül, csónakok, fókák, egymásra mosolygó emberek. Mindenki ismer mindenkit, mindenki segít a másiknak, figyelnek egymásra. Béke van, és csend, legfeljebb a kutyák ugatása töri meg a néma éjszakát. Nincs túl sok autó vagy számítógép, az emberek bár használják a modern technológiát, nem függnek tőle. Vagyis maga a katasztrófa egy amerikai városban felnőtt lánynak, mint Maya, aki mégis kénytelen ide menekülni, miután jelenleg egyformán üldözi az FBI és a Las Vegas-i maffia is. De vajon megtalálja a lelki békéjét a sziget lakói között?

 

S hogy miként jut el odáig egy tizenkilenc éves lány, hogy körözött bűnözőként Chilében kell elrejtőznie? A válasz közel sem olyan bonyolult, mint elsőre tűnik. Maya Vidal alig múlt tizenhat éves, amikor meghalt a hőn szeretett nagyapja, Pipo – és onnantól kezdve elkezdett lefele csúszni a lejtőn. Szülei sosem törődtek vele igazán (anyja már gyerekkorában elhagyta, apja munkája miatt szinte alig-alig látja), egyedül a nagyszülei – Nini és Pipo – ölelő karjai között érezte otthon magát. Ám miután Pipo meghal, Maya egyre meggondolatlanabbul kezd viselkedni. Először még csak „játssza” a dühös kamaszt, aztán jön a szanatórium, és persze Las Vegas, ahol az alkohol még csak az első lépés a keményebb drogok világába vezető úton. Három év alatt megtapasztalja a legszörnyűbb élethelyzeteket, olyanra kényszerítik, amit nem akar megtenni, úgy él, amit azelőtt el sem tudott volna képzelni magáról, míg végül ki tud szabadulni a gödörből, hogy az emlékeit magával hordozva túl tudjon lépni a múlton. Ebben segít neki Chiloé szigete – és a naplója, ahova mindent lejegyez.

 

Mi pedig végigkövetjük őt ezen a hosszú úton, ami valójában alig négy év története, de mégis annyi minden történik Mayával, ami talán egy életre elég lenne. Figyeljük első próbálkozásait, ahogy szeretne kitörni a régi életéből, ahogy próbálja felhívni magára a figyelmet, ahogy egyre mélyebbre ereszkedik, és már egyre kevésbé látja a határvonalat a „jó” és a „rossz” között. Ahogy halad az élete Berkeley-től Las Vegason át Chiloéig, úgy értjük meg egyre jobban. Már nem csak egy ismeretlen regénykarakter lesz: vele lélegzünk, vele éljük át az élet minden örömét és bánatát. Vele sírunk, amikor már túljut a bánat a kemény falakon, amit maga köré ácsolt. Vele tombolunk, amikor annyi feszültség és fájdalom van benne, hogy már ki akar törni onnan. Félünk és rettegünk, amikor nem látjuk a kiutat; mosolygunk, amikor talán jó irányba fordul az élet. Át akarjuk ölelni, mintha a legjobb barátunk lenne; szeretnénk, ha végre kisírná magát a vállunkon, mintha mi lennénk a szülei. Közben pedig vele dolgozzuk fel az eseményeket Chiloé gyönyörű tájain, az egyszerű, de mégis bölcs emberek között, Manuellel és Blancával, két segítőtársával együtt. Visszaemlékezünk, de közben az élet nem áll meg: egyre inkább érezzük, hogy még csak most kezdődik.

 

Isabel Allende varázslatos utazásra invitál minket. Maya Vidal látszólag egy a hozzá hasonló több száz amerikai, felsőbb osztályból származó lány közül, aki aztán az élet gonoszabbik oldalát is megtapasztalta, ám sorsa mégis különleges: mert képes tanulni a hibáiból, képes felnőni, és megbarátkozni az érzéseivel. Még akkor is, ha azok nem is annyira tetszenek neki – de hát nekünk sem mindig. Allende kézen fogva vezet minket Maya életében, aminek a végén ott van Chiloé, a rajta lévő emberekkel, akik közé mi is tartozni szeretnénk. Örülnék, ha öregkoromat egy ilyen szigeten tölthetném: nyugalomban, békében – szinte kedvet kapok már most utazni egyet, annyira magával ragadó és szerethető Allende leírása. Még akkor is, ha közben bepillantást nyerhetünk a chilei katonai puccs borzalmaiba is (ez a rész annak fényében nem volt meglepő, hogy az írónő Salvador Allende, Chile megbuktatott elnökének rokonságába tartozik).

 

Olyan ez a regény, mint amilyennek Chiloé népét képzelem: lassan haladunk előre, ki-kitérünk a fő irányból, hosszan mesélnek nekünk, néha visszatérünk korábbi témákhoz, néha előreugrunk, néha csak elmélkedünk és hallgatunk, mintha nem számítana, hogy vége lesz-e egyáltalán valaha. Néha izgalmak történnek, néha egészen váratlan irányt vesz a történet, de hát ilyet az élet is szokott. Megállíthatatlanul hömpölyög, de élvezet elmerülni benne, s csak hagyni, hogy elborítsanak minket az események, az érzelmek, a gondolatok. A végére talán megszeretjük Mayát, talán nem, de vele együtt olyan élményeket élünk át, amiket még sokáig nem tudunk majd elfelejteni. Szerettem a Maya naplóját, szerettem elveszni a sorok között, szerettem érezni, ahogy ezek a gyönyörű mondatok keresztülfolynak rajtam – nem bántam volna, ha még pár száz oldalon át a lánnyal tarthatok. Utána nem árt kimenni kicsit a házunk falai közül, hátha felfedezzük a világ eddig ismeretlen csodáját.