Főkép

Minek nevezzelek? Talán krimi. A hivatalos meghatározás szerint legalábbis. Na jó, szerintem is. De olyan, mintha egy kicsit bűnregény is lenne. Meg thriller. Köze van az írónő korábbi műveihez? Nincs. Hatással van az olvasóra? De még mennyire.

 

Úgy vélem, akkor járok el tisztességesen az olvasókkal, ha a fenti pár kérdést rögtön az elején tisztázzuk, így talán nem lesz részük olyan sokkoló élményben, mint nekem. Ami persze csakis az én hibám, ugyanis mondhatni felkészületlenül vettem kézbe a regényt, azzal a szent meggyőződéssel, hogy Kristina Ohlsson korábbi sorozata folytatódik, vagyis a már ismerős rendőrtrió következő ügyének részleteit vehetem alaposabban szemügyre. Hát nem. És ha azt nem is állítom, hogy nagy pofont kaptam, de mindenképpen zaklatott állapotban váltunk el egymástól, a Lotus Blues és én.

 

Mondjuk gyanakodhattam volna, ugyanis már a kötet külső megjelenése is szokatlan, egyértelműen kilóg a sorozat többi tagja közül. De volt már ilyen korábban is, szóval nem foglalkoztam vele különösebben. A cím alapján viszont azt hittem, hogy lesz benne zene, de gyakorlatilag nincs, és ez így utólag belegondolva nagyon fura. A szereplők nem nézik a tévé zenecsatornáit, esténként nem helyezik el kedvenc lemezüket a lejátszóban, nem járnak koncertre és slágerlistákat sem hallgatnak autókázás közben.

 

Ez az apró momentum is jelzi számomra, hogy a történet szereplői nem hétköznapi figurák, hanem különleges emberek, akik semmiféle szempontból nem tekinthetőek átlagosnak. Kezdve a középpontban álló fekete férfival, aki egyébként svéd(!), és a magánéletéről többek között kiderül, hogy alig beszél az édesanyjával, egyedül neveli árván maradt unokahúgát, Bellát, a napi betevőt pedig ügyvédként keresi, ráadásul abban az irodában, amit közösen visznek partnerével, Lucy-vel. A hölgy mintegy mellékesen barátja is férfinak, de ez kicsit bonyolult ügy, mert a barátságon kívül (vagy belül) időnként szexelnek egymással. Mivel azonban Martin nagyjából minden csinos nővel lefekszik, ha lehetősége adódik rá, ez csupán annyit jelent, hogy az élete nőben gazdag, kötöttségekben viszont szegény – leszámítva persze Bellát. Ebben eddig nincs semmi extra, egy kissé nagyképű nyilatkozata azonban olyan eseményeket indít el, amelyek eredményeként pár megdöbbentő felfedezést tesz önmagával kapcsolatban, és ennek folyományaként az olvasó is másként néz rá.

 

Martin egyébként egy megszállott igazságmániás, aki képtelen félbehagyni egy ügyet, aki nem nyugszik, míg minden kis darabka a helyére nem kerül, akinek ha azt mondják, hagyja abba, mert nincs igaza, nincs esélye, vagy csak meghaladja a képességeit valami, akkor is megy tovább, mert makacs, önfejű és még ügyvéd is. Amit azért hangsúlyozok ennyire, mert bármilyen hihetetlen, magánszimatnak egyszerűen csapnivaló, és akkor az empatikus képességeiről még nem is beszéltem, amelyek nagyjából az előző képessége szintjén vannak.

 

Azt nem tudom, miért nem a korábbi sorozatát folytatta Ohlsson, de ha más nem is, az mindenképpen bebizonyosodott számomra, hogy ötletekben nem szűkölködik, mert ez a könyv, annak ellenére, hogy a főszereplő egy tenyérbe mászó pofa, gyakorlatilag letehetetlen – úgy sorjáznak egymás után a váratlan fordulatok, hogy gyakorlatilag az első száz oldal után abbahagytam a találgatást, inkább hagytam, hogy sodorjanak az események. Ráadásul egészen újszerűnek tűnik a kivitelezés is, merthogy a főszereplő egy újságírónak meséli el a sztorit, és néha előre elárul bizonyos eseményeket, amelyek, amikor aztán tényleg bekövetkeznek, a spoilerezés ellenére is nagyon ütősnek bizonyulnak. Mindezek után egy pillanatig sem kétséges, nagyon várom a második kötetet, amelyben talán választ kapunk azokra a kérdésekre, amelyek most függőben maradtak.