Phyllis T. Smith: Én, Livia
Írta: Galgóczi Tamás | 2016. 06. 16.
Egy régi, a „mozibajárós” napokat idéző kifejezéssel élve, számomra ez a könyv félárú történetként indult, ami alatt azt értem, hogy az előzetes ismereteim alapján úgy saccoltam, a romantikus részeknél majd becsukom a szemem, míg a történelmi jeleneteknél újra kinyitom. Ezúttal nem lett igazam, mert gyakorlatilag egyszer sem kellett félrefordítanom a fejem, mert mind a dagadó izmú, szőke gladiátor, mind a politikai intrikákon edződött római nemes, mind a megmentésre vágyó ifjú leányzó hiányzik belőle, nem beszélve a blúzrepesztő (vagy más testrészre és ruhadarabra ható) jelenetekről.
Abban teljesen biztos vagyok, hogy az írónőnek nem volt könnyű dolga, mert az önmagában még kevés a milliós eladásokhoz, hogy a kiszemelt főszereplő (Augustus császár felesége) elég érdekes karakter, viszont gyakorlatilag alig van hiteles beszámoló, visszaemlékezés róla. Hiába, az évezredek alaposan megritkították a rá vonatkozó írott emlékeket, de legalább így senki nem ír levelet a kiadónak, miszerint ő ott volt, és ez vagy az a jelenet egészen másként zajlott. Az adott kor hétköznapjairól szóló információik pedig csak közepes segítséget nyújthattak számára, mert azzal azért nem lehet megtölteni egy regényt, hogy tudjuk mit ettek, hogyan főztek, miként nevelték a gyerekeket, mi volt a névadások logikája, vagy kinek milyen joga volt a családban.
Phyllis T. Smith szerint Livia Drusillát édesapja, Marcus Livius Drusus Claudianus a korabeli szabványtól eltérő módon nevelte, több mint kétezer évvel ezelőtt. Vagyis a háztartási munkákon kívül beavatta a korabeli politikába, ami messze nem volt jellemző kortársaira. Ennek később az lett az eredménye, hogy Augustus császár tanácsadójaként Liviának beleszólása lett az államügyekbe, kis túlzással bizonyos esetekben rajta múlt, merre fejlődik tovább a Római Birodalom.
Kellemesen csalódtam a regényben, mert sokkal romantikusabb sztorira számítottam, ami helyett egy korrekt, a megtörtént eseményekre, dátumokra támaszkodó, a hézagokat az írói fantáziával kitöltő könyvet kaptam, túlzások és valótlanságoktól mentesen. Úgy gondolom a szerző szeme előtt a nagy elődök példája lebegett – gondolok itt már a címválasztásra, ami egyértelműen Graves Én, Claudius művére utal. Ráadásul nem szabad elfeledkezni arról a párhuzamoról sem, miszerint napjaink erős politikusnőinek (Angela Merkel, Margaret Thatcher) van ókori előképe, és Livia példa arra, hogy ez a leosztás működik – mi több, a köz hasznára lehet.
Az Én, Lívia szórakoztató utazás az ókori Rómába, és az elbeszélő személyének köszönhetően tovább gyarapíthatjuk tudásunkat a korról, amelyet eddig csak a Spartacus tévésorozatból vagy Saylor műveiből ismerhettünk. Kellemes, terjedelmének köszönhetően pár délutánra szórakoztató elfoglaltságot nyújtó olvasnivaló, amit éppen ezért nyugodt szívvel ajánlok minden, a sarus történeteket kedvelő számára.