Főkép

Ha ránézek erre a könyvre, mindig egy elképzelt filmbéli jelenet jut eszembe. Egy férfi áll a hullámzó tenger partján; valahol a ötvenes éveiben járhat, talán már inkább hatvan fölött, kicsit borostás, a szél fújja a haját. Meredten nézi a hullámokat, gondolatban messze jár. A háttérben dombok és sziklák, valahol a Brit-szigeteken járunk. A kamera hosszú másodpercekig a hullámokat mutatja, majd átvált a férfi arcára. Olyan közel kerülünk hozzá, hogy látjuk a szemét. Nem sír, nem könnyezik, de érezzük, hogy olyan érzések dúlnak benne, amik miatt legszívesebben üvöltve átkozná a tengert. Lassan felcsendül valami klasszikus zenei darab, zongora szól, alig pár hang, mintha a zenész még keresné a billentyűket két leütés között. Fokozatosan válik egyre hangosabbá, a kamera közben távolodik a férfi arcáról, míg végül messzebbről figyeljük. A zongora egyre keményebb, egyre durvább, egyre agresszívebb – majd hirtelen teljesen megszűnik minden hang. Csak a lágyan hullámzó tengert halljuk, miközben a férfi sarkon fordul, és lassan továbbsétál.

 

„Talán maga az élet egésze sem más, mint az elmúlásra való hosszas készülődés.”

 

Talán közhelyes, nem vitatom, de akárhányszor eszembe jut A tenger és az olvasásélményem, valahogy mindig ez a kép ugrik be – pedig emlékeim szerint még hasonló jelenet sincs a kötetben. Mégis, valahogy ebben minden benne van: minden az idősödő férfi fájdalmáról és a végtelen szomorúságról, amit egyszerűen lehetetlen megállítani, akárcsak a tengert. Meg valami abból az egészen költői hangulatból, aminek hatására még a bánat is gyönyörűnek tűnik. Nehéz beszélni erről a könyvről, noha nem személyességével érintett meg, még csak azt sem mondanám, hogy olyannyira magaménak éreztem, elvégre nem vagyok gyászoló hatvanéves családapa. Viszont annyira megfoghatatlan érzéseket ragadott meg bennem, hogy még leírni is alig tudom őket – mondhatnám, hogy mert korábban még én sem tudtam a létezésükről, de ez valószínűleg nem lenne igaz. Inkább csak eddig nem foglalkoztam velük. Talán nem volt rá szükségem, talán csak nem akartam őket. Elzártam őket magamban, hogy majd az alkalmas pillanatban találjanak meg.

 

„Olyan, mint az a csend, amely gyermekkorom betegszobáit lengte be, miközben lázasan feküdtem a takarók halmának forró, nyirkos gubójába burkolózva, és az üresség úgy préselte össze a dobhártyámat, mintha csak egy búvárharangban lennék.”

 

Azt hiszem, a főszereplőnk, Max Morden is valahogy így lehetett a saját érzéseivel és emlékeivel. Képtelen megbirkózni felesége halálával: hiába készítette fel a hosszú betegség arra, ami történni fog, erre mégsem lehet felkészülni, ezt nem lehet elképzelni, és nem lehet elfogadni. Nem lehet továbblépni a szeretett nő hiányán: azon, hogy nem ébred melletted, hogy nem tudsz beszélni vele, hogy nem tudod megosztani vele mindazt, amit gondolsz, érzel, teszel. Mégis, a fájó üresség csak a kezdet: arra is rá kell döbbenned, hogy lehet, te leszel a következő. Hogy te sem vagy halhatatlan, mint azt kamaszkorodban képzelted. Mit teszel? Magadba fordulsz, nem tudsz többé semmit csinálni, annyira megbénít mindez? Élvhajhász hedonista leszel, aki ki akar a maradék éveiből minden cseppnyi örömöt szívni? Max egy másik utat választott: visszavonul egy kis, tengerparti ír faluba, gyermekkora színhelyére, ahol kamaszként egy nyár alatt először szembesült a legnagyobb örömmel és a legnagyobb bánattal, ami az életben érheti. Elmerül az emlékeibe, mi pedig vele együtt újraéljük azt a nyarat.

 

„De vajon van-e egyáltalán olyan pillanatunk, amelyben nem változik meg véglegesen és visszavonhatatlanul az élet, míg el nem érkezünk a végső, a legnagyobb jelentőségű változáshoz?”

 

Lassan haladó, szomorú történet A tenger: ezt a könyvet nem a váratlan fordulataiért (pedig még az is van benne), nem az izgalmas cselekményéért fogod megszeretni. Ez a nyugalom, a szeles, északi nyarak regénye, a végtelenben visszhangzó fájdalomé. A csendes leírásoké, az óvatos mondatoké, amik mégis annyi szépséget tartogatnak, hogy újra és újra elolvasod őket, még ha közben újra és újra ki is tépik a szíved. Elképzelni sem tudnék csodálatosabb könyvet, ami megnyithatja az idén 20 éves Geopen Kiadó „születésnapi” szépirodalmi válogatását, mint John Banville Man Booker-díjas alkotása. Sokáig veled marad, szinte kedved lenne újra elolvasni, hogy jobban figyelj a mondatokra, hogy még egyszer átéld a szomorúságot és bánatot, ami benne lakozik. Mert a fájdalom alján, ha már nincs tovább csúszni, vár rád valami más is. Közhelyes lenne azt mondanom, hogy a remény, és talán nincs is így. De valami, amiért megéri mindezt átélni. És amíg el nem jutsz odáig, csak állsz a tengerparton, hallod a morajlást, és belül sírsz.