Főkép

Te mit tennél, ha az egyik nap, nyugodt sétád közben, elhúzna feletted egy lángoló ember? Vagy az egyik hídon gyalogolsz, amikor a vízben megpillantasz egy férfit, amint torpedóként úszik előre. Kinézel az irodád ablakán, és az utcán épp egy piros-kékbe öltözött fazon rohangál. Kik ezek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Megvédik az embereket, vagy épp ellenkezőleg, az elpusztításukra törnek? Egyetlen pillanat alatt átalakul a világnézeted. Többé nem az emberi faj a leghatalmasabb a földön, többé nem tehetsz meg mindent. El kell fogadnod, hogy vannak feletted állók, akiket nem tudsz megfékezni. Csodalények. Mindegy, hogy ezeket Torpedónak, Fáklyának, Amerika kapitánynak, mutánsoknak hívjuk. Néhányuktól félsz, néhányan lelkesítenek. Örülsz, ha az oldaladon tudod őket, és megrémülsz, ha nem. De többé nem lehet semmi ráhatásod az eseményekre. Mindegy, hogy uralnak téged, vagy hagyják, hogy békében élj, amíg hatalmasabbak nálad. Tehetetlen vagy, ha a családodat bántják. Tehetetlen vagy, ha meg kell védened valakit. Elérkezett a Csodák kora – az emberé pedig leáldozott.

 

1939-ben járunk. A mi Földünkön megjelent a Marvel Comics első száma, bemutatkozik a Fáklya, illetve Namor, a Torpedó. De mit élhettek át azok az emberek, akik Fáklya és Namor „Földjén” léteznek? Kurt Busiek erre a kérdésre keresi a választ egy újságíró-fotós szemén keresztül, aki a világháború helyett inkább New Yorkot választotta, hogy saját maga tapasztalja meg mindazt a társadalmi és emberi változást, amit az általa „csodalényeknek” nevezett entitások feltűnése okoz. Ahogy haladunk előre az időben, úgy bukkan elő még több szuperember: megjelenik a Fantasztikus Négyes, Amerika kapitány, megalakul a Bosszú Angyalainak csapata, és persze a mutánsokat sem szabad elfeledni, akik immár fajszinten lépnek előre a homo sapienstől – visszafordíthatatlan változásokat indítva el az emberi gondolkodásban, miközben Phil egyre kevésbé ismeri a világot, amelybe született.

 

Azt hiszem, minden kitalált univerzum akkor lép be a felnőttkorba, amikor saját létén és törvényein kezd el gondolkodni. Busiek ezt a gondolati ugrást magától értetődő természetességgel kezeli, de már önmagában az emberi nézőpont is olyan irányból világítja meg az eseményeket, amire korábban nemigen volt példa. Akármilyen csodálatos is a szuperhősök világa, akármennyire lenyűgöző is az egyes lények gondolkodása, vagy akármilyen izgalmas eseményekbe is keverednek, közben elveszik az emberi perspektíva – pedig az ad súlyt a pillanatoknak, abban vagyunk mi benne, egyszerű „halandó” olvasók, akik élvezzük kedvenceink kalandjait. Busiek pedig ezen kezd el gondolkodni: ha ott lettünk volna a kitalált világ 1939-ében, mi hogyan vélekedtünk volna a csodalényekről? Megjeleníti az érzelmek teljes skáláját a tehetetlen dühtől kezdve a lelkes ünneplésig, a gyűlölettel teli haragtól a szánalomig. Szinte érezzük a bőrünkön, hogy a mi életünket mennyire változtatta volna meg a csodalények feltűnése, hogy mi sem tudnánk mit kezdeni ezekkel a csodákkal – egészen zseniális például, ahogy az amerikai álom bukását érezzük az „amerikai férfi” ideál bukásában.

 

Busiek magával ragadóan vezet végig a kezdeti meglepetéstől a mutánsokkal szembeni gyűlöletig, ebben pedig Alex Ross mindvégig nagyszerű partnere. A festett képregények mindig kicsit furcsa terület számomra, de itt hibátlanul érvényesült ennek a hangulata – legfőképpen azért, mert Ross nagyon ügyesen jeleníti meg a negyvenes évek atmoszféráját. A szuperhősök harsánysága mellett mindig az ember és az emberi nézőpont áll a fókuszban, és bár Phil fotósként gyakran találkozik velük, mindvégig egyfajta távolságtartást érzek a lapokon, hiszen a csodák emberi ésszel felfoghatatlanok. Már csak a rajzokért érdemes belenézni ebbe a kötetbe, ha pedig már elolvastuk, akkor utána vissza-visszatérni egy-egy beállításra, panelre, és megfigyelni, hogyan mutatja be Ross apró eszközökkel a tömeg, az emberiség, a társadalom vagy éppen Phil érzéseit.

 

A Marvel+ idei első különszáma az eredetileg Marvels címen futó sorozat első két részét tartalmazza, már önmagában is 96 oldalon, amik bár érzésre különálló történetek (különösen nagyszerű, hogy a növelt oldalszám miatt tényleg van idő mindent kidolgozni), együtt egy még nagyobb képet adnak ki. Szeretem, ha komolyan vesznek a szerzők egy kitalált világot (még akkor is, ha piros-kék ruhás férfiak mászkálnak benne), és nem félnek olyan történeteket írni, ahol nem az akció és nem a csaták vannak előtérben, hanem a gondolatok, az érzelmek. Kurt Busiek tökéletesen megfelel ennek: a Csodák kora olyan képregény, amit egyaránt kötelezően a kezébe adnék azoknak, akik még most ismerkednek a szuperhősökkel, és azoknak is, akik már veteránnak számítanak – szerintem mindenki meg fog lepődni. Annyi rétege van, hogy legszívesebben a cikk megírása után rögtön elkezdtem volna újraolvasni… de ki tudja, amíg várok a folytatásra*, még az is megtörténhet.

 

*A folytatás közben már kapható az újságárusoknál – a szerk.