Arjuna Ardagh: Az utolsó nevetés
Írta: Uzseka Norbert | 2016. 03. 04.
Arjuna Ardagh egy Londonban született, de jobbára Amerikában ténykedő spirituális életvezetési tanácsadó és tréner. Bár az eredetileg 2003-ban megjelent könyve, Az utolsó nevetés regény, de persze olyasmiről szól, amire egy efféle fazontól számít az ember.
A főszereplő egy Matt Thomson nevű fickó, aki a könyv első oldalán egy hídon ácsorog éjnek évadján, és épp arra készül, hogy beleugorjon a vízbe. Mindenét elvesztette: feleség, gyerekek, ház, remek állás és sok pénz. Belement egy nagyon rossz üzletbe, így az előbbiek elhagyták, az utóbbiak meg mind odalettek. Láttunk már ennél rosszabbat, de olyat is, hogy valaki ennél kevesebbért megölte magát. Matt végül nem így tesz, inkább beül egy éjszaka is nyitva tartó büfébe, ahol a pincérnő meglát benne valamit, és ad neki egy telefonszámot. Matt geek életet élő haverja úgy véli, biztos valami szekta száma az, de emberünk azért csak felhívja, és el is megy egy találkozóra, és azzal aztán minden megváltozik a számára. Ott találkozik ugyanis egy Joey Murphy nevű guruval, aki delejes erővel hat Mattre. Joey-nak elképesztő sztorijai vannak (önmagukban azokért is érdemes elolvasni a könyvet) – de a lényeg persze az, hogy mesterként, tanítóként segíti Mattet abban, hogy felébredjen, máshogy lássa az életét, képes legyen összeszedni magát, és visszaszerezni mindazt, ami az övé volt.
Ez így leírva elég sablonosan hangzik, hiszen bőven találni még hasonló, „mester-és-tanítványa” könyvet – elég csak Richard Bachtól az Illúziókra vagy a Dan Millman-féle A békés harcos útjára utalnom. Ezekhez mérten talán az a fő különbség, hogy Az utolsó nevetés valahogy közvetlenebb, Bach-hoz mérten kevésbé letisztult és kikristályosodott, viszont gyakorlatiasabb, mi több, humorosabb. Ez az elején nem érződik, de ahogy beindul Matt számára a tanulás, úgy mond és csinál egyre viccesebbeket ő maga is – nem sok hasonló (nevezzük mondjuk ezoterikusnak vagy önsegítőnek) könyv tudott ilyen sokszor és jól megnevettetni.
Joey rendkívüli figura, ahogy a könyv fülszövegében írják, „különös keveréke Forrest Gumpnak, Merlinnek és egy réges-régi barátnak”. És persze a tanításai is ülnek. Nem szívesen emelnék ki bármit, mert ebben az esetben tényleg szükséges a történet ismerete is ahhoz, hogy a bele foglalt bölcsességek átjöjjenek, de azért ezt a pár sort csak megmutatom: „A vágy létrehozza a hiányt. Egyszerű. Minél inkább vágysz valamire, pénzre, szerelemre, biztonságra, bármire, abban a pillanatban egy olyan univerzumot hozol létre, amiből ez hiányzik. A vágy gondolata nélkül egész egyszerűen teljes és egész vagy. A vágy betegség. Az ellenszere a hála tudatos gyakorlása. A hála a jelenbe ránt. Egy olyan jelenbe, amely már teljes, és megalapoz egy mind nagyobb és nagyobb teljességet.”
Azt gondolom, a legtöbb magyar embernek jót tenne, ha elolvasná Az utolsó nevetést, mert arra tanít, hogy önmagunkért mindent magunknak kell megtennünk, nem várhatjuk másoktól a megoldást. Ez amúgy nem egy újkeletű filozófia, a jó öreg magyar népi bölcsesség is erre utal a „segíts magadon, Isten is megsegít” közmondás útján. Hanem az azért mégis ritka, hogy egy efféle könyv az emelkedett, magasztos és szép eszmefuttatások helyett a szórakoztató, közérthető stílust helyezze előtérbe.