Brian McClellan: Karmazsin hadjárat

Szeretem azokat a szerzőket, akikben nem kell csalódnom. A 2015-ös év a klasszikusabb, epikus fantasy terén számomra meglehetősen felemásnak érződött: akadt jobb és rosszabb újonc szerző, erősebb és gyengébb folytatás is, ám kevés ütött igazán nagyot. De nem véletlenül volt az egyik legjobban várt idei megjelenés a Karmazsin hadjárat – Brian McClellan második megjelent regénye ugyanis pont olyan, mint amit olvasni szerettem volna. Pedig nem szeretek elvárásokat állítani, de a Vérrel írt ígéretek olyan magasra tette a lécet, aminél lentebb nem akartam adni: egyszerűen annyira izgalmas, annyira ötletes és annyira magával ragadó a Lőpormágus-trilógia világa, hogy megérdemel egy elképesztően jó sorozatot. Márpedig minden jel arra mutat, hogy McClellan épp ilyet ír…

Az első részben nagyon sok mindent szerettem, de a különböző stílusok kombinációja biztosan elöl helyezkedett el ezen a listán – szerencsére a folytatás sem gyengébb, sőt. Tániel még mindig a harcok közepette érzi a legjobban magát: a lőpormágus a legutóbbi „kalandja” után annyira legyengült, hogy alig élte túl, de máris vissza akar menni a frontra. A Kez hadsereg ugyanis nem tétlenkedik, még mindig szorongatja Adrót, és Tániel jól tudja, hogy az ő szerepe akár döntő is lehet ebben a csatában. Izgalmas küzdelmek, nem csupán az ellenséggel, de a felettesekkel (hiába, nem mindenki ismeri el Kétlövetű Tániel nagyságát), a lőporvaksággal (a sok lőpornak is megvan az átka) és úgy lényegében az egész világgal – aki klasszikus harcos-katonai fantasy-t keres, az imádni fogja ezeket a fejezeteket (én legalábbis így voltam vele…).

No nem mintha Tamás tábornagy szála olyan unalmas lenne: hiába zseniális stratéga ugyanis Tamás, mindenre ő sem gondolhat. De hogy az ellenséges vonalak mögött reked, többhetes útra a hazájától, élelem és utánpótlás nélkül, egy vérszomjas hadsereggel a háta mögött… nos, erre azért még ő sem számított (és akkor még hol van a kötet vége!). Bár ezeknek a fejezetekből sem hiányzott az izgalom, számomra sokkal érdekesebb volt figyelni, ahogy az öregedő Tamás küzd a korral, a fegyelemmel, a kétségbeeséssel – próbálkozik, hogy ne hulljon darabokra a hadserege, hogy képes legyen hazavezetni őket, de eközben nemcsak hogy nehéz döntéseket kell meghoznia, de sokszor nincs is jó döntés. Márpedig a tehetetlenségnél nem lehet nagyobb ellenség egy igazán jó stratéga szemében.

Tavaly Adamat rendőr története lógott leginkább ki a nyomozással egybekötött politikai intrikával, de ebben a kötetben ő is a bosszúnak és a küzdelemnek szenteli magát. Családját ugyanis elrabolták, s miközben megpróbálja megtalálni feleségét és gyermekeit, sokkal nagyobb hatású eseményekbe is belekeveredik ­– ahogy általában lenni szokott. Úgy éreztem, nála történt a legkisebb előrelépés a cselekményben, de szerencsére ez a legkevésbé sem érződött: folyamatosan vittek az oldalak, a sodrás néha fékezhetetlen rohanássá növekedett, közben pedig egyre közelebb került hozzánk a trilógia egyik legérdekesebb figurája, Bo Kiváltságos (nem mintha amúgy kedvenc karakterből hiány lenne ebben a sorozatban…). A jövőre nézve mégis Adamat szálán indulhatnak el a legnagyobb változások – a nyomozó még nagyon sok mindent tartogat a számunkra.

De ez természetesen Nilára is igaz – pár hónappal korábban még mosónőként tengette mindennapjait, de mostanra teljesen más szituációkban kell megállnia a helyét. Egyik helyről a másikra sodorják, de rejtőzik benne valami, ami mostanra egyre nyilvánvalóbbnak tűnik. Bevallom, én még nem tudom, hogy örüljek-e ennek a fejleménynek, de bízok Brian McClellanben. Már eddig is bizonyította, hogy képes nagyon szórakoztatóan megírni a különböző csavarokat, képes váratlan helyzeteket teremteni, és azokat a legizgalmasabb módon kihasználni – szerintem a jövőben sem kell attól félnünk, hogy ez nem lesz így (főleg az istenekhez fűzök nagy várakozásokat, eddig legalábbis egészen zseniális volt, amit velük művelt McClellan).

A Karmazsin hadjárat mindent „tud”, amit a Vérrel írt ígéretek: ez a korai ipari forradalomban lévő világ továbbra is nagyon kreatív, élvezem a különböző kulturális különbségek ütköztetését (a vallás profanizálásával persze engem már rögtön megnyert, és ez mostanáig nemigen múlt el), remek a karakterek kezelése, különösen, ahogy meg kell küzdeniük a saját személyiségükkel ahhoz, hogy valóban célt érjenek. Azt hittem, hogy sokáig fogom olvasni ezt a közel hatszáz oldalt, de pár nap alatt lecsúszott, annyira élveztem az olvasást (jegyzet magamnak: ha a „csak még egy fejezet” óta már száz oldalt elolvastál, akkor nem fogod hamar abbahagyni). Nem feltétlenül gondolom azt, hogy mindenkinek érdemes elolvasni ezt a sorozatot – de aki profin előadott, színtiszta szórakoztatást keres, az jó helyen kutakodik. És a legjobb: még van hátra egy rész! Azt hiszem, megint egyértelmű, hogy mi lesz a jövő évi kínálatból az, amit a legjobban várok…