Richard Morgan: Az acél emléke

Három hős – egy legendás kardforgató, egy barbár harcos és egy ősi faj utolsó leszármazottja –, egy nagy csata, a tét pedig nem kisebb, mint az ismert világ sorsa. A pikkelyes hüllőlények megtámadták a civilizált városokat, s ha három hősünk nem áll az útjukba, talán már nem is beszélhetnénk emberiségről… Kár, hogy mindez évekkel korábban történt. Azóta Ringil, a legendás kardforgató pocakot eresztett, és pár ingyen sör reményében a kocsmai közönséget szórakoztatja a kalandjaival (hogy aztán este az istállófiúkkal kufircoljon); Egar, a nomád törzs harcosa visszatért szülőföldjére, ahol azonban senki sem látja szívesen a déli földeket megjárt kalandort; Archeth, egy ősi nép utolsó leszármazottja pedig úgy ugrál, ahogy az uralkodó fütyül, s próbál hasznos (és épelméjű) maradni az udvari intrikák közepette. De valami gonosz van újra készülőben: mindhárman olyan sötét dolgokra bukkannak, amiket jobban szerettek volna elkerülni. Lehetséges lenne, hogy újra ezen a három hősön múljon a világ sorsa?

Mi történik a világ megmentése után? A kérdés nagyon egyszerű, a hömpölygő epikus fantasy monstrum-sorozatok mégis csak ritkán teszik fel – hiszen a hősök helytálltak, megmentették az embereket, mostantól boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Persze érezzük, hogy ez nem ilyen egyszerű: aki hatalmas csatákat vezetett, ellenségei vérében fürdött, nagy erőket birtokolt, óriási dicsőséget szerzett, az ritkán kezd békés földművelésbe, hogy kis családjának legyen mit ennie a nap végén. Ringil, Egar és Archeth egyaránt olyan alakok, akik csak akkor képesek igazán élvezni az életet, ha a harcok sűrűjében lehetnek, ha érzik bőrükön a veszélyt, ha csak kardjukra számíthatnak. Lehet egyáltalán nyugodtan élni az emlékek nyomása alatt? Az acél emlékét már ennek a kérdésnek a körüljárása miatt megszerettem – pedig akkor még el sem kezdődött a cselekmény…

Néha kicsit olyan érzésem volt, hogy ez később sem történt meg, ugyanis Richard Morgan regénye szerkezetileg igencsak billeg: bár megismerjük (és megszeretjük) figuráit, elkísérjük őket, ahogy felfedezik a gonoszt, a kötelező (amúgy remekül megírt) csatajelenet sem maradhat el, a végére látszólag összeáll bennünk a megoldás, de mégis, nehéz lenne azt mondani, hogy sok érdemi esemény történt a közel négyszáz oldal folyamán (persze elképzelhető, hogy majd a trilógia következő részében pörög fel jobban a cselekmény). Hőseink egyik helyről a másikra sodródnak, és ugyan mindig tesznek valamit, de ezek a konfliktusok sokszor nincsenek igazán jól felépítve (különösen fájó ez akkor, amikor valóban a karakterek mélyére tudnánk nézni).

Mégis, olvasás közben valahogy mindez egyáltalán nem zavart. Morgan ugyanis nagyon ügyesen rejti el a problémákat: erős ecsettel megfestett szereplői könnyedén elviszik a hátukon a történetet (hiába, érdekes karakterekkel engem mindig meg lehet nyerni: márpedig mindhárman olyan egyedi jellemet kaptak, amit élvezet volt olvasni), apró ötletei élettel töltik meg az egyes jeleneteket, nem fél humorhoz, iróniához nyúlni (A Land Fit For Heroes, vagyis Hősnek való vidék, mondja már a sorozat a magyar kiadásban elfeledett címe is), nála a kegyetlen erőszak nem öncélú (pedig nem is kevés volt a kötetben), ráadásul a klasszikus stílusú fantasy átlagához képest sokkal erősebb és egyedibb a stílusa. És itt nem a káromkodások magas számára gondolok – sokkal inkább arra, hogy mondatszinten sokkal hatásosabb, mint sok írótársa, egyszerűen jó olvasni a szöveget.

Viszont ha azt az egy pontot kell kiemelni, amiért még sokáig emlékezetes marad a regény, akkor kénytelen vagyok én is azt említeni, amiért leginkább reflektorfénybe került Az acél emléke: ez pedig a főszereplő homoszexualitása (aminek lényeges szerepe van a cselekményt illetően is), illetve ehhez kapcsolódóan a „témába” vágó szexjelenetek részletessége. Hiába, nem szoktunk hozzá, hogy meleg szereplője legyen egy heroikus fantasy-nek (ez valahogy nem illik bele a „hősies” kifejezésről alkotott képünkbe), hát még ahhoz, hogy adott esetben részletesen taglalja ennek „mikéntjét” az író (különösen, amikor nem is egy fajba tartoznak). Sokáig gondolkodtam, hogy ez mennyire zavart, de azt hiszem, pont a kellő mértékben: ugyanis Morgan alapjaiban billent ki a komfortzónánkból, nem fél megdöbbenteni, netalán sokkolni – márpedig ennél fontosabb célja nem is lehet egy jó írónak. Nem mellesleg mindig örülök annak, ha képesek az írók egy olyan toposzt találni a klasszikus high fantasy-ben, amit még érdemes kiforgatni (azt hiszem, ideje is volt már, hogy eljussunk a hetero/homoszexualitás kérdéskörig, no meg hogy miért vagyunk elfogadóbbak a nők közti viszonnyal, mint a férfiak közöttivel).

Bevallom, még semmit sem olvastam korábban Richard Morgantől, és valójában Az acél emléke sem nagyon vonzott, de aztán valami mégis arra sarkallt, hogy vágjak bele: nem is bántam meg, sőt, talán az elmúlt időszak egyik legjobb heroikus fantasy-jét olvastam. Nehéz lenne azt mondani, hogy Morgan valami nagyon emlékezetes, nagyon egyedi könyvet alkotott, de mégis: valamiért az az érzés kerülget, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni (és megkockáztatom, nem csak a meleg-vonulat miatt). Talán mert olyan erővel, olyan hatással ír, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Talán mert kevesen képesek ilyen stílusosan tálalni az erőszakot. Talán csak egyszerűen azért, mert Az acél emléke jó könyv.