Oravecz Imre: Távozó fa

Egész életművét figyelembe véve, Oravecz Imre a három kedvenc kortárs magyar szerzőm egyike (a másik kettő: Bartis Attila és Krasznahorkai László), ráadásul az ő esetében még az is javít a dolgon, hogy idősebb kori monumentális regénytrilógiája mellett (Ondrok gödre, Kaliforniai fürj és a még meg nem jelent Ókontri) imádom a verseit, az összeset, bármelyik korszakából is származzanak. Így az elsőként megjelent, erősen lírai képeket tartalmazó Héjtól kezdve, az 1972. szeptemberének prózaformába öntött szerelmi költészetén át egészen a későbbi regények előzményéül szolgáló Halászóemberig (ami számomra a legerősebb verses kötet az egész magyar irodalmat figyelembe véve) mindet. Ennek fényében, természetesen amilyen gyorsan csak tudtam, megszereztem a legújabbat, a Távozó fát, amelyik a költő 2005 és 2014 között született verseinek gyűjteménye. Itt újabb komoly változás figyelhető meg: roppant személyes költeményeket kapunk, zömében roppant személytelenül elbeszélve.

 

Oraveczre mindig is jellemző volt, hogy látszólag egyszerűen és eszköztelenül ír; miközben olvassuk, az emberben néha felrémlik egy olyan érzés, hogy de hát ilyet én is tudnék! Aztán gyorsan rájövünk, hogy tudnánk a fenét… A szerző újra a rá amúgy is jellemző rövid, tömör, a szó szoros, és egyszerre annál jóval tágabb értelmében is értelmezhető verseket alkotott, és a vékonyka köteten emellett sokat dob a professzionalista szerkesztésmód is; a különféle témájú versek csoportosítása és tagolása különös érzelmi hullámvasútra ülteti fel olvasóját, és emellett segít megérteni az ezeket alkotó embert mozgató gondolatok hátterét is.

 

Az első három egység (a Téli éjszaka, a Helyreállítás és a Távozó fa) elsősorban természeti megfigyeléseket, és az azokat lejegyző, öregedő, nem túl jó egészségnek örvendő, magányos alak elmúlásról alkotott gondolatait tartalmazza. Ezekben a versekben közös a halál kérdése, ami egyfelől a nagyon is kézzelfogható saját halálé (milyen lesz, hogyan történik és mikor, ki lel rá, vagy mi lesz a testével), másrészt nagyon is megfoghatatlan, lírai – a túlvilágból visszatekintő lélek szemén keresztül látjuk bennük a hátramaradt világot és az ottmaradtakat.

 

Távozó fa

Kiszáradt a terasz mellett a cseresznyefa,

 

magam ültettem több, mint harminc éve,
hűséges volt hozzám,
ellentétben azokkal a nőkkel,
akikkel alatta üldögéltem,
árnyat, enyhet adott,
és nagy szemű, ropogós cseresznyét,
ha nem fagyott le a virágja tavasszal,
mert korai fajta volt,

 

először egy nagy oldalága sorvadt el,
aztán aggkori elmezavar lépett fel nála,
nyáron ledobta az összes levelét,
és újakat hozott, még virágzott is,

 

csonkolnom kellett,
idén tavaszon nem lett a rügyekből semmi
egy véletlenül meghagyott vadhajtást kivéve
a vezérág maradékán,
egészen lent, szinte a törzsön
kihajtott,

 

még nem hagyott el egészen,
de faidővel mérve már csak percei lehetnek hátra.

 

Több olyan ember véleményével is találkoztam, akik meglepődtek azon, hogy miért ír ennyire negatív dolgokról egy mára már sikeres és befutott szerző, miért hiányzik már-már ordítóan az öröm a verseiből – de szerencsére erre is kapunk választ a negyedik, Matyi című egységből. Ebben az idősebb korábban született kisfiáról van szó, akit az édesanyjának ítéltek a válás kimondásakor, így ezekből a versekből természetesen a lángoló szeretet mellett, elsősorban a kényszerű elválás miatt érzett soha nem szűnő fájdalom érzete a domináns.

 

Bizalom

Hatéves korában egyszer azt kérdezte tőlem,
ki lesz az ő felesége,

 

elmagyaráztam,
hogy egy nála fiatalabb lány,
kit még nem ismer,
de az is lehet,
hogy egy velekorú azok közül,
kikkel egy óvodai csoportban van,

 

erre megkért,
hogy segítsek majd választani.

 

De hogy ne a mélyben érjenek véget a (magyarul írott) versek, az ötödik, a Madárnapló a látszólagos eseménytelenségével, a szeretett madarak aprólékos megfigyelésével újra felvillantja, ha csak egy pillanatra is, de a tevékeny, hasznos és boldog élet lehetőségét is.

 

Baleset

Madársziluetteket ragasztottam az ablaküvegekre,

mégis a nappaliablaknak repült egy sárgarigó,

 

az ütközéstől levágódott a járdára,

és hátranyaklott fejjel tátogott,

 

kisiettem a házból,

hogy megóvjam az előfutó macskától,

 

a párja közben a közeli gyöngyfán jajveszékelt,

 

nem pusztult el,

mikor fel akartam venni,

hogy biztonságos helyre vigyem,

hirtelen magához tért és elszállt,

 

mintha az összetartozás ereje hozta volna vissza a halálból.

 

A kötetet Oravecz angolul írott verseivel zárja, amit egy viszonylag hosszabb magyarázattal (értsd: miért alkot egy magyar költő angol verseket) vezet fel, és bár nem beszélek anyanyelvi szinten angolul, de abban biztos vagyok, hogy ezeket a legtöbb angolszász származású olvasó is nagyon nagyra méltatná.

 

A Távozó fa az eltűnőben lévő régi értékek és a személyes veszteségek, elmúlás miatt érzett fájdalmat sűríti magába a kortárs magyar líra legmagasabb szintjén az egyik legnagyobb élő szerzőnktől – nálam ez a kötet vitathatatlanul a tavalyi év legjobb verses kötete.