Györe Balázs: Halálom után eltüzelni!

Három évvel ezelőtt figyeltem fel Györe Balázsra, amikor a Barátaim, akik besúgóim is voltak című regénye bekerült az Aegon-díj döntősei közé, és már annak olvasásakor is azt éreztem, hogy a szerző nagyon izgalmasan helyezi más megvilágításba a regényt, mint műfajt: nehéz megragadni a cselekményét, témájából fakadóan inkább afféle dokumentumregény volt, mely a vége felé átcsapott filozofikus regénybe. Így aztán fölöttébb megörültem, mikor megtudtam, hogy idén új műve jelenik meg, ráadásul a Kalligram Kiadó az utóbbi néhány évben remek csokorba szedte bizonyos kiadványait azáltal, hogy hasonló stílusú borítóval adta ki őket – ezek apró, keménytáblás, papír védőborítású könyvek, melyek már csak témájuknál és tartalmuknál fogva sem könnyed olvasmányok. Tudtam, hogy most sem szabad másra számítanom, s ahogy olvasni kezdtem, elég hamar láthatóvá vált számomra, hogy a műfaj tekintetében ezúttal is rezeg a léc: talán egyfajta levelekből, jegyzetekből, naplórészletekből összerakott hagyatékregényként tudnám a legpontosabban meghatározni.

A központi figura Györe édesanyja, Széles Ilona. (Itt zárójelben megjegyezném, hogy a fülszöveg úgy próbálja beállítani, mintha egy kívülálló narrátor/főhős lenne, de ahogy haladunk az olvasással, lehet érezni, hogy mindez önéletrajzi, és az, hogy nem változtatta meg a neveket, csak megerősít ebben, arról nem is szólva, hogy a regényben utalást találhatunk Györe betegségéről is, mely során elveszítette a haját.) Anyja halála után Györe az ő hagyatékát rendezi, mintegy pótcselekvésként is, hogy a veszteséget fel tudja dolgozni. Sorra kerülnek elő az anyja naplói, jegyzetei, szerelmes levelei, melynek olvasásakor tudja meg, hogy az özvegy édesanyja ismerte az apja által írt napló tartalmát (az apa is írt egy naplót), mely olyan súlyos titkot rejtegetett, ami a haláláig gyötörte őt. Ez a titok aztán nem kisebb hatást ért el magánál Györe Balázsnál sem, sőt úgy vélem, van esély rá, hogy az olvasókat is mélyen megrázza.

A kötetben tehát a naplók, levelek részletei váltakoznak Györe Balázs gondolataival, érzéseivel, nagyon remekül rendszerezve, mindennek megvan a saját helye ebben a hagyatéki leltárban, olyannyira, hogy a regény értékéből semmit sem von le, mert ezekből rakódik össze, mintegy mozaikként az író és szüleinek története. Különösen érdekes megoldás, hogy több helyen egy bekezdés csak egy-egy mondat, ezzel érzékelteti az író, hogy ezek az anyja jegyzetei, „cédulái” (ahogy ő hívja), s miközben ezeket olvassuk, egyrészt felhúzzuk a szemöldökünket, mert szemmel láthatólag nem minden esetben függenek össze, másrészt olyan érzés kap el minket, mintha tényleg egy régi dobozból vennénk sorban elő a féltve őrzött, gyűrött cédulákat, hogy aztán egyesével betűzzük a soraikat.

A könyv utolsó szakaszában elfogynak a cédulák, elfogynak az anya szavai, aki elhatalmasodó betegségével küzd, s egyre inkább előtérbe kerül Györe vívódása. A szerző egy percig sem titkolja előttünk, hogy nincs tisztában az anyjához fűződő érzéseivel: úgy szereti-e vajon, ahogy egy anyát kell. Betegségében ugyan kötelességtudóan mellette áll, de eközben arra gondol, hogy ez talán csak a szeretetének a fokmérője, próbatétele. Mindvégig kétségek gyötrik, míg be nem következik anyja elkerülhetetlen halála, illetve még a tragédia után is: „Mit tettem érte? Mindent megtettem?”

Nagyon szeretem, ahogy Györe Balázs ír: elgondolkodtató, szívszaggató, megrázó témát feszeget, az olvasó át tudja érezni minden problémáját, kétségét, és ebben az egyes szám első személyű elbeszélésmód is segít. Mindenkinek ajánlom, akinek még él az édesanyja (akinek meg nem, annak talán éppen azért), de különösen azoknak, akik olyan olvasmányra vágynak, amely mélyen belenyúl a lelkükbe és a szívükbe.