Főkép

Valami egészen furcsa dolog történt tavaly a nemzetközi könyvpiacon: berobbantak a felnőtteknek szánt színezők, olyannyira, hogy mind az Amazon, mind a Goodreads sikerlistáját jó ideig vezették, megelőzve a legnépszerűbb regényeket is. Mit tagadjam, eleinte nem kissé voltam szkeptikus… Mert hát mi is ez a színező-őrület? Múló divat? Csak egy új pénztárcaapasztó hóbort? A közönség infantilizálására tett kísérlet? A relax-ipar újabb vadhajtása? Sokáig tartottam magam ahhoz, hogy én ugyan nem színezek, mert hát mikor, miért és egyébként is… ez olyan… gyerekes, nem?

 

Aztán idén elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, amikor a színezők a magyar könyvpiacot is meghódították. Hirtelen kezdtem azt érezni, hogy körülöttem mindenki, aki eddig olvasott, színezni kezdett – én meg még mindig csak értetlenül pislogtam, ahogy jöttek a lelkesebbnél lelkesebb beszámolók, melyek a színezés nyugtató hatását, a kreativitás gyermeki örömét, a mindennapjainkból fájóan hiányzó „kezünk alól kikerülő produktum”-érzetet ecsetelték. Távolságtartásom oldódott, meg aztán meggyőztem magam, hogy saját tapasztalat nélkül fanyalogni otrombaság, így Könyvhéten kíváncsian kézbe vettem két színezőt – és elvesztem. A kettő közül az egyik hamar landolt a (polcom helyett a) párom rajzasztalán (amit önhatalmúlag elprivatizáltam színezés céljából) és kezdődhetett a móka.

 

Johanna Basford Titkos kertje volt az egyik első kirobbanó sikerű színező a nemzetközi színtéren, a grafikusként dolgozó textiltervező kígyózó indái, apró levélkékkel telített labirintusai, virágfüzérei és itt-ott felbukkanó kisállatai költöztek be hozzám is, hogy próbára tegyék türelmemet. Igen, türelmemet, mert bevallom, eleinte leginkább attól féltem, hogy „rohanó világunkban” munka, hobbi, család, otthon, stb. mellett nem lesz nekem türelmem fikarcnyi kis virágszirmok kiszínezésével bajlódni. Benne volt a pakliban, hogy két oldal után nagy ívben hajítom a sarokba az egészet (lássunk tisztán: mindig benne van a pakliban – nem gondolom, hogy a színezés mindenkinek való). Hát, ha így történt volna, nyilván nem írnék róla ezeken az oldalakon…

 

A színezés bejött. Nagyon. Első este gyakorlatilag az első néhány virág kitöltése után olyan lassulást tapasztaltam, amit nagyon régóta kerestem mindenféle módszerekkel. Nem mondom, hogy földöntúli nyugalom szállt meg, és minden gondom messzire szállt, ez nyilván marhaság lenne, de megajándékozott egyfajta flow-élménnyel. Kikapcsolt, a szó szoros értelmében. Színezés közben nem gondolkodom, nem problémázok, nem figyelek semmi másra, csak az előttem heverő papírra. Nem véletlen, hogy sokan - neves pszichológusok is - dicsérik a színezés szorongáscsökkentő, stresszoldó hatását – saját bőrömön tapasztalva csak egyet tudok érteni velük, azzal a kiegészítéssel, hogy nyilván ez sem váltja meg a világot. De egy fáradt munkanap után, amikor teli a fejünk mindenféle zsibongó gondolatokkal és legszívesebben kikapnánk az agyunkat a helyéről, hogy kicsit csend legyen bennünk, kiváló figyelemelterelés. Pláne valami nyugis zene és egy pohár bor társaságában.

 

A stresszoldáson kívül egyéb élettani hatásai is vannak  – például fájdalmasan emlékeztet, hogy bizony sok-sok éve nem vettünk kezünkbe tollat-ceruzát, legfeljebb bevásárlólista-írásra (már ha nem a telefonunkba pötyögjük azt is…). Aki hozzám hasonlóan szinte kizárólag digitálisan ír, fél óra után könnyen azon kaphatja magát, hogy görcsbe rándult a kézfeje és fáj a csuklója – de nem kell megijedni, egy kis masszázs és némi torna segít rajta, aztán pikk-pakk hozzászokik a kezünk a másféle igénybevételhez. És ha már digitália, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen élmény, hogy valami kézzelfogható kerül ki a kezünk alól – nyilván a gejzírszerűen fel-feltörő kézműveskedés, decoupage, gyöngyfűzés, foltvarrás, a jó ég tudja mi mögött is ez áll, és ugyanígy a színezésre is igaz: manapság, amikor a legtöbben adatbázisok, excel táblák, számok, virtuális mutatók bűvöletében éljük napjainkat, valami megfogható produktum gyermeki örömmel tud eltölteni.

 

Persze ennek is megvannak a veszélyei. Vírusszerűen terjed a színezők nyomában a „ki színez szebben, jobban, gyorsabban?” jelenség – mintha elválaszthatatlan lenne emberi mivoltunktól, hogy egy alapvetően nyugtató, lazulásra szánt szabadidős tevékenységből is képesek vagyunk magunknak kalickát eszkábálni. Persze az egész kedvesen indul – mutassuk meg egymásnak a rajzainkat, küldjük el a szerzőnek, hadd örüljön ő is, töltsük fel a világhálóra, gyűjtsünk ötleteket, hogy mivel-hogyan-honnan; csak aztán nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy „ő múlt héten vette és a felét már kiszínezte, én meg egy oldallal szenvedek, mit csinálok rosszul?”, vagy hogy „az ő rajzát sokkal többen lájkolták, én biztos csúnyán színezek”. Könyörgöm, ne! Szívem szerint azt mondanám, ne is mutassuk meg senkinek, pláne ne nézegessük a többiek rajzait, maradjon meg ez egy benső dolognak, ami csak a miénk – de nem álszenteskedem, én is nézegettem mások rajzait és gyűjtöttem is ötleteket. Csak vigyázzunk, ne csússzunk át versengésbe. És tudatosítsuk magunkban, hogy a színezés játék. Nem lehet „elrontani”, nincs „rossz megoldás”, ha hupilila fatörzset akarunk színezni neonkék levelekkel, megtehetjük; ha összevissza akarunk haladni, megtehetjük; ha nem tetszik egy rajz, kihagyhatjuk. És ha kiszínezünk a vonalból, legfeljebb tovább rajzoljuk.

 

Apropó, rajz! A Titkos kert egyik meglepetése, hogy nem csak kiszínezendő oldalakat rejt, hanem jó néhány továbbrajzolandót is – na, itt azért hátrahőköltem, mert világéletemben ügyetlenül rajzoltam, nekem egy meztelencsiga is kihívás, és egyébként is: színezőre fizettem be, nem foglalkoztatókönyvre… De ahogy nézegetem, estéről estére jobban tetszenek ezek a kis kacskaringók, lehet, egyszer még arra is ráveszem magam, hogy rajzoljak pár pillangót. Maga a kiadvány egyébként gyönyörű, vastag, erős, szép fehér lapokkal – eleinte tartottam tőle, hogy a filc elkenődik, vagy átüt, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Az egyetlen komoly kritikám, hogy a lapok végig rajzosak, és gyakorlatilag ki kell törni a kötet gerincét ahhoz, hogy végig is színezzük őket – ez a duplaoldalas rajzoknál elég kellemetlen.

 

Végezetül azért elmondanám, hogy ez a színezés súlyosan addiktív dolog ám. A Titkos kert nagyjából nyolcvan rajzából jó, ha hármat színeztem ki, amikor már viszketett a kezem, hogy újabb köteteket rendeljek – persze kizárólag a változatosság kedvéért, mert hát a borzasztóan aprólékos virágminták mellé néha jól jönne egy kis nonfiguratív, vagy egy kis keleti, vagy némi álomba szenderítő hullám… Egyelőre tartom magam, de biztos vagyok benne, hogy lesz még színezőm. Kevésbé sikeresen őriztem meg a hidegvérem a színezésre való felkészülés jegyében tett írószerbolti látogatásom során: persze, hogy be kellett szereznem egy színesceruza-készletet a meglévő tűfilcek, pasztellkréták, miegymás mellé. A „mit mivel, hogyan” kérdése eléggé megosztó a színezők közt, én azt mondom, érdemes minden kezünk ügyébe kerülő eszközt kipróbálni, vegyíteni őket rajzon belül, egymásba játszani a színeket – elképesztő hatásgazdagságot lehet elérni. Egy biztos: ha kertet színezünk, zöldből sosem lehet elég. Nekem pedig most épp nagyon kéne egy csillámos filckészlet :)