Főkép

Lehet egy kemény, harcias és barbár nemzetnek fogyatékos uralkodója? Yarvit egyértelműen nem királynak teremtették az istenek: egyik kezén mindössze két ujj van, amivel nem hogy pajzsot nem tud rendesen fogni, de a mindennapjait is erősen megnehezíti. Még jó, hogy ott a bátyja, aki majd apja halála után a Fekete Trónra kerül... – ő pedig addig is miniszternek, amolyan király körüli tanácsosnak készül, hiszen ha már erős karjai nincsenek, legalább az esze kellően éles. Amikor azonban a szomszédos ország kegyetlen fiai megölik az apját és a bátyját, Yarvi hirtelen a Trónon találja magát, pedig erre valójában ő vágyott a legkevésbé. Az istenek azonban még ezután sem kegyelmeznek neki: hamarosan egy kereskedőhajón találja magát, amint rabszolgaként evez – és ez még csak a kalandok kezdete. De vajon vissza tudja szerezni a Trónt, és bosszút tud állni apja gyilkosain?

 

Megmondom őszintén, nem tudtam, hogy mire számítsak. Joe Abercrombie neve kétségtelenül jól csengett, ugyanis Az Első Törvény trilógiával beírta magát a kedvenc szerzőim közé (noha a Hidegen tálalva mintha egy kicsit visszalépés lett volna), azonban az „ifjúsági” vagy, ha úgy tetszik, „young adult” besorolás némileg visszarettentett. Persze minden félelmem feleslegesnek bizonyult – hiszen milyen is az, amikor Abercrombie ifjúsági regényt ír? Kegyetlen, bosszúszomjas, sötét és kietlen, tele szenvedéssel, fájdalommal, és természetesen sok kalanddal, olykor felcsillanó örömmel, és csipetnyivel mindabból, amiért szeretünk klasszikus low fantasy-t olvasni. Úgyhogy remélem, ebből már látszik, hogy (a magyarul furcsa módon félig angol, félig magyar nevet kapott) Az uralkodót nem csak a fiatalabb korosztálynak ajánlom: hiszem, hogy mindenki jól fog rajta szórakozni, aki egy kellemesen durva fantasy-t keres.

 

Azért mondom így, hogy „kellemesen durva”, mert valójában én sem tudom igazán meghatározni ezt a regényt. Egyrészt ugyanis a klasszikus (low) fantasy-k hagyományait követi: egy mágiában meglehetősen szegény világot ismerhetünk meg, amit bár harcos, rabszolgatartó népek uralnak, közben már fejlődik itt-ott. Yarvi a kemény út során megváltozik, a kezdeti gyámoltalan, gyenge és könnyen irányítható gyerekből kemény férfivá cseperedik, mintha pillanatok alatt kellene bepótolnia mindazon éveket, amik a nép szemében valódi királlyá teszik. Közben pedig megismer olyan embereket, akik tökéletes társak erre az útra: evezőstársait, akik a barátaivá lesznek, a kereskedőhajó megalázott, „Semmi”-ként hívott rejtélyes harcosát, és persze Szumaelt, a navigátorlányt, akivel a hosszú út során egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és saját maga helyett is lelkiismeretévé válik.

 

Másrészt azonban Abercrombie próbál alkalmazkodni az „ifjúsági” kategória elvárásaihoz. Kicsit minden könnyedebb, kevésbé kemény, kevésbé rideg és élhetetlen, kevésbé irányít mindent a bosszú, mint mondjuk a Hidegen tálalva esetében – de mindemellett sokkal szórakoztatóbb is: élvezzük, ahogy pörögnek az oldalak, s hiába ismerjük a megfelelő narratív elemeket, Abercrombie képes úgy tálalni mindezt, hogy pont annyi újdonság, pont annyi izgalom (az utolsó kétszáz oldal hihetetlenül gyorsan halad), pont annyi eredeti ötlet (az emberi nyelven burukkoló galambokat mondjuk nehéz feldolgozni) kerüljön bele, ami miatt nagyon fogjuk szeretni ezt a regényt. Keresve sem találhatnánk jobb kikapcsolódást, ráadásul az Athenaeum Kiadó igen tetszetős kiadását még kézbe venni is élmény. Ezek után remélem, hamarosan a folytatás (Half a World) is napvilágot láthat magyarul...