Főkép

Bosszú. A szó, aminek zamatos ízét mindenki átérezte már. A fogalom, aminek hallatán sokak háta borsódzik. Az érzés, ami olyan hajtóerőt biztosít az embernek, mint semmi más. Az erő, ami hegyeket képes megmozgatni. De vajon megéri bosszút állni? Találhatunk benne megnyugvást, örömet és elégedettséget? Ha sikerül a megtorlás, boldogok leszünk tőle, képesek leszünk még a normális életre, vagy a bosszú közben menthetetlenül eltorzul a személyiségünk? Mi történik a lelkünkkel? A hangzatos jelszó felmenthet bármilyen tett alól, a cél szentesíti az eszközt, ha ésszerűnek ítéljük? Meddig mehet el az ember, ha jogosnak érzi a bosszúját? Van egyáltalán olyan, hogy jogos bosszú?

 

Monza Murcatto ugyanis úgy érzi, hogy jogosan kezd hajtóvadászatba öccse gyilkosai ellen. A talinsi kígyóként és caprilei mészárosként is emlegetett Monza Orso nagyherceg zsoldosseregének vezéreként számos csatában győzött, erődöket ostromolt meg, és döbbenetes mennyiségű ember legyilkolásában játszott kisebb vagy nagyobb szerepet – amikor azonban Orso úgy ítéli meg, hogy népszerűsége és hírneve már túl nagyra nőtt, Monzát halálra ítéli szeretett öccsével együtt. A nőnek hiába törik el számtalan csontja és szenved felfoghatatlan sérüléseket, végül mégis túléli a vérengzést, s bosszút esküszik a gyilkosok ellen. Hét nagyhatalmú ember áll esküjének középpontjában (köztük maga Orso nagyherceg és két fia), s megígéri, hogy addig nem nyugszik, amíg mind a hetüket holtan nem látja – vagy ő maga bele nem pusztul a „szent” küldetésbe.

 

Egyedül persze nem túl valószínű, hogy sikerrel járna, ezért felbéreli Reszketet, az északföldi barbárt, aki szerencsét próbálni jött Styriába, ám egyelőre nem úgy tűnik, hogy megtalálta volna számítását a szigeten. Hozzájuk csatlakozik Nyájas, a börtönben nevelkedett, nem épp ember- és társaságbarát harcos, aki leginkább a számok területén érzi otthon magát; valamint Castor Morveer, a híres, bár meglehetősen hiú és kapzsi méregkeverő mester és tanítványa, Nappal is. Együtt indulnak útnak, hogy beteljesítsék Monza bosszúját, azonban a háború sújtotta Styriában nem egyszerű a dolguk – a hataloméhes városok uralkodói egymással hadakoznak, mindenki a királyi széket szeretné megkaparintani, s közben úgy alakul, hogy az események középpontjába Monza és kis csapata kerül…

 

Immár a negyedik kötetet olvastam Joe Abercrombie-tól, s egyre inkább egyértelművé válik, hogy bizonyos dolgokhoz nagyon ért a brit szerző: kezdve rögtön az olyan emberek bemutatásával, akiktől már elvettek minden idealista látásmódot, minden reményt és kilátást a becsületes jövőre nézve, s mindössze egy nagy adagnyi cinizmust és realizmust hagytak meg számukra. Monza és a többiek nem tudnak többé hinni abban, hogy megéri tisztességesen és könyörületesen élni – mert az élet mindenképpen megleckéztet. Hiába próbálnál még erényeket felmutatni: a következő pillanatban úgyis hulla lesz belőled, így aztán számodra sem marad más, mint lesüllyedni az emberiség legaljára, lelkiismeret nélkül élni, hátha kellő aljassággal még túlélheted a mindennapokat. Nem mintha hosszú távon erre komoly esélyed lenne, főleg ha szeretnél sikereket elérni, ha szeretnél hatalmas és erős lenni: ekkor csak abban reménykedhetsz, hogy az ellenségeidet hamarabb nyársalja fel valaki.

 

Abercrombie pedig tobzódik ebben a reménytelen és kiábrándult élethelyzetben, a lehető legmélyebbre akar süllyedni az emberek lelkében, nem elégszik meg az élet vidámabb, boldogabb és szebb oldalával. Karaktereit elviszi a sötétségbe – azonban a felemelkedést, a megváltást már nem garantálja. Különösen Reszket figuráján érződik ez a jellemváltozás: ahogy egyre inkább megtapasztalja ennek az életnek a törvényeit, úgy veszít egyre többet az idealizmusba vetett hitéből. Abercrombie pedig részletesen bemutatja ezt a folyamatot, gazdagon árnyalja a történet szereplőit, még az útközben feltűnő alakok – köztük például Nicomo Cosca, aki Az Első Törvény trilógiából lehet ismerős – is összetett személyiséget nyernek. Szerencsére közben nem feledkezik meg Styria szigetének bemutatásáról sem – az egyetlen, ami hiányérzetre adhat okot, hogy a háttérmitológiát nem ismerjük meg részletesebben, a háttérben munkálkodó (mágikus) erőkkel csupán utalások formájában találkozhatunk.

 

Amire viszont nem panaszkodhatunk, az az izgalmas, komplex és akciódús, minden pillanatában sötét és kegyetlen cselekmény: szinte az első oldalaktól kezdődően magas fordulatszámon pörögnek az események, egymást érik a csaták, küzdelmek, vagy épp az érdekes politikai intrikák. Végigkövethetjük Monza csapatának bosszúhadjáratát, mind a hét ellenfél köré önálló regénynek is beillő történetet kerít Abercrombie, ráadásul mindezt a korábban már megismert remek stílusában, aminek fontos összetevői a sziporkázó párbeszédek és az életszagú, hiteles leírások is. Mégis, hosszú távon kicsit fárasztó ez a közel nyolcszáz oldal, egy idő után elfárad az olvasó a számtalan harcjelenet közben: ha két-háromszáz oldallal feszesebbre fogta volna a cselekményt a szerző, talán még jobban élvezhettük volna, még emlékezetesebb élmény lehetett volna.

 

Nem mintha most bármi probléma lenne a regénnyel, hiszen a Hidegen tálalva egy ütős, kemény és éjsötét történet, amit mindenkinek csak ajánlani lehet, aki szeretne megismerkedni az élet kevésbé optimista és pozitív oldalával is. Ha be akarnám határolni, akkor a low vagy a hard fantasy műfaja felé keresgélnék, valahol George R. R. Martin életműve körül, tehát ha valaki szereti az ilyen stílusú műveket, neki mindenképpen kötelező olvasmány. De tulajdonképpen mindenki másnak is: mivel önállóan is olvasható regényről van szó, előismeret nem szükséges hozzá (legfeljebb néhány utalás szintjén jelenik meg az előzménytrilógia, illetve egy-két mellékszereplő kapott itt központibb szerepet), így aztán bárki belevetheti magát ebbe a klasszikus bosszúregénybe – csak aztán ne lepődjön meg, ha néhány fokkal gonoszabbnak, kegyetlenebbnek és sötétebbnek látja maga körül a világot…