Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése

Kondor Vilmos az a magyar író, aki mindig meglepetést tud szerezni az olvasóinak. És sohasem azt csinálja (és írja), amire a rajongói számítanak. Nem arra gondolok persze, hogy még azt sem lehet tudni, ki is az a Kondor Vilmos, mikor született, mennyi idős, létezik-e olyan állítólag őt ábrázoló fénykép, amelyen tényleg ő látható… Nem. Hanem inkább olyasmikre, mint hogy A koronaőr második tévedése, a szerző nemrégiben megjelent kötete például egy (tervezett) trilógia második darabja, A második szárnysegéd folytatása. Úgy, hogy negyedszázaddal korábban játszódik, mint az első kötet…

A második szárnysegéd – úgy tűnt – az egyik legmerészebb irodalmi vállalkozás, ami csak elképzelhető. Izgalmas történetet, szórakoztató, szépirodalmi értelemben vett kalandregényt írni az 1944-es év Magyarországáról, mégpedig úgy, hogy igaz is legyen (és korfestő, és a történelem iránt érdeklődést ébresztően hiteles), meg fikció is legyen (annak pedig legalább annyira bonyolult, logikus, meglepő és titokzatos, ahogy a világirodalom thrillerszerző profijai csinálják) – „mindössze” ennyi volt az elvárás a regénnyel szemben. Szerintem sikerült is beteljesíteni. Már csak az volt a kérdés, hogyan lehet folytatni ezt a sorozatot és megújítani ezt a receptet. Van-e kínosabb történelmi darázsfészkünk a második világháborús Budapestnél, ahol a Szent Korona is megfordult időben és térben? Létezik-e még egy olyan üres hely a valóságos történelemben, amely olyan jól kitölthető egy kitalált figurával és fikciós eseménysorozattal, ahogyan Wertheimer Miklós és kalandozása beleillett a nyilas hatalomátvétel utáni időszakba?

Kondor Vilmosnak A koronaőr második tévedése írásakor mindkettőt sikerült megtalálnia. Az új darázsfészek a bukáshoz közeledő Tanácsköztársaság Budapestje, pontosabban innen indulnak el az események. Az új főhős, az előző kötetben szereplő fiához hasonlóan szintén Wertheimer Miklós névre hallgató főhadnagy története pedig nem kisebb botrányokhoz kapcsolódik (a tanácskormány működésének anomáliáin túl), mint a korona tervezett eladása, és az 1919 májusában történt hírhedt bankgassei bankrablás. Mindez összekapcsolódik a születő új hatalom elképesztően izgalmas önlegitimizáló törekvéseivel, amely nemzetközi csűr-csavarpolitika a javából, megspékelve sok pénzzel, gazemberekkel, törtető politikusokkal, s (elvétve) hazafiakkal. Aki pedig mindezt elmeséli (sőt, megörökíti, a fiának címezve), egy igazán őszinte, tiszta és okos átlagember (igaz, fontos átlagember) az 1919-es Magyarországon. Méltó arra, hogy az első (vagyis második – hogy is van ez?) Wertheimer Miklóshoz hasonlóan megkedveljük.

A koronaőr második tévedése az előző könyvhöz hasonló, ötletes borító mellett eredeti dokumentumokat is tartalmaz, dedikált fényképet, levelezőlapot, színházi műsort, hivatalos iratokat, melyeket Buzogány Dezső kalligráfus készített, hogy minél inkább elhihessük a Wertheimerek történetét. Én el is hittem… És várom a befejező könyvet: már kötöttem is egy fogadást arra nézve, hogy annak a címében benne lesz a második szó. S reménykedem, hogy e harmadik regényből, melynek a szerző már az utolsó negyedét írja, talán arra is fény derül majd, mi is az a különleges kapcsolat és honnan eredeztethető, amely a Wertheimereket és szakrális uralkodói jelvényünket, a titokzatos Szent Koronát évtizedeken is átívelően összefűzi. Erre azonban nem merek fogadni: várom, hogy újra meglepjenek.