Alessandro Baricco: Tengeróceán

Nem látom tisztán, hol kezdődik ez a bejegyzés. A Tengeróceánról. Csak varázstükrökön át láttam a tengert – nem tudom, hogyan kezdődik. Nem láttam soha, hogyan és hol ér véget. Meddig érnek nyaldosó hullámai a muladozó délutánban, a homokon, ameddig a szem ellát. Soha nem néztem szembe az óceánnal. Szembenézni vele – az annyit tesz: állni a tekintetét. Elviselni magaddal szemben a határtalant – és elhinni, nemcsak te nézed. Hogy a határtalan is a szemedbe tekint. Beléd néz – ahogy te belenézel.

Baricco tudja. Mindig ezt csináltuk az isteneinkkel. A határtalannal. Addig kerestük a határaikat, amíg megleltük, a magunk számára. Ezért formáljuk őket a magunk képére a képzeletünkkel, már akkor a magunk képére formáltuk, amikor csak a képzeletünk indult a határtalanba, megkeresni a határait. Az isteneink, a határtalanjaink emberformák. S nemcsak határoltak – ránk tekintenek: tekintetbe vesznek minket. Lett tekintetük, amit meg lehet keresni. De csak a partról. A határokon kívülről. Mert aki behatol a vizek végtelenébe, az a végtelen isten-testbe hatol. Az megismeri a tenger közönyös, tekintet nélküli, nyaldosó hullámokkal emésztő gyomrát. Aki behatol, annak nem a tekintet jut – annak a tenger gyomra jut.

A parton, a határtalan partján immár ott áll az Almayer fogadó – mert Alessandro Baricco mesélt róla: vitorlát bontott a mese a szavak Mare Nostrumán (amely - jó, ha tudjuk - inkább Mare Incognita). Mélyen elfogult vagyok iránta – talán mert azon a vékony mezsgyén járkál, az irodalomban is, mezítláb, amit hol birtokol a tenger, hol elveszít. A vékony irodalmi mezsgyén: valónk sodró és illúzióink nedvesen tapadó egyensúlyában; a mezsgyén, ahova például Coelho vágyik, de hol homokba, hol sópermetes hullámokba fullad; nem tudja megtartani az egyensúlyát. A mezsgyén, ahol annyi szeretett latin-amerikai kedvencem sétált a mágikus, pezsgő vízben és szikár, realista homokon – ahova innen, Európából alig követi őket valaki… A mesélt óceán partján immár ott áll az Almayer fogadó, vagy ott állt – a Saint Amand-kápolnától lefelé, egy ösvényen, a folyó torkolatától nem messze, kocsival pár percre Quarteltől, szemben az Ördög Lépteinek zátonyaival. Egy ugrásnyira, hogy igazsággá váljék, de csupa várakozás és kérdés lesz, megint az ember egyszerű és végtelen hatalmából; apró rés, kicsinyke ajtó, melyen csak úgy áradnak be a történések, egész repertoárja mindannak, ami lehetne…

Mire várnak a fogadó vendégei, miket kérdeznek a soha nem hallgató, mégsem felelő Óceántól? Mit kérdez a festő, aki tengervízzel festi a tengert? A portréfestő, aki a tekintetet keresi – annyi üres, gazdag, emberi tekintet után? Az egykori sztár, aki valójában megtalálta a portré igazi alanyát: a határtalan isteni arcát festené? Hiszen valójában ez a művészet: megragadni a határtalant… Mit kérdez a professzor, aki a határokat kutatja – a maga határaiban nem kételkedve, csak egyszer elbizonytalanodva? Hiszen mindig eljön egy nap, amikor minden ok nélkül megpattan valami a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre… Mit kérdez a professzor, aki addig tágítaná a határokat, amíg megragadhatja a határtalant? Mit kérdez a pap, akinek rendszeresen sokkal bonyolultabb mondanivalók készülődnek az agyában, de jön valami, ami gyorsabb, és világosabb, amit nem nagy fáradság kibogozni, nem kell a csönd felszínére csalogatni… ami igaz, következésképpen megbotránkoztató. Mit kérdez a pap? Semmit se kérdez, legszívesebben menekítené a rá bízott gyermeket a hitét fenyegető bizonyosságtól…

Mire várnak a fogadó vendégei, és miket kérdeznek az óceán soha nem szűnő morajával szemben? Még nem érkezett meg a férfi, aki szabadulni akart volna tőle és belőle, mindenáron, bármi áron – talán ezért válik mindig minden rabjává, mert mindenből bármi áron szabadulna. A férfi, akinek első a neve, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, hamarosan meghalok, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek… még nem érkezett meg a férfi, aki megmenekülne, de nem tud, ott feszül most is bűnei soha nem múló pillanatában, a tenger gyomrában, az elsikoltott remények emberitől szennyes tutaján.

A férfi még nem érkezett meg, de már itt a nő, aki magába fogadta a férfiból ezt a tengert, hordozza magában, cinikus lett tőle, ironikus, olykor egyenesen keserű. Talán ezért nyűgözik a test dolgai, a bőr, az érintés, az illat, talán ezért van otthon a test dolgaiban, az olyannyira másféle tengeróceánban; mert befogadta a tenger kegyetlen közönyét, ahol csak a test dolgai valóságosak. Befogadta a tengert, amely nincs tekintettel. A nőt, aki szégyen nélkül való - hova lesz a tenger gyomrában a szégyen -; aki vágyak és örömök nélkül való – szegett kedvét tehetetlen tutaj gyanánt sodorják a történések áramlatai… A nő, aki magába fogadta a férfiból, hordozza magában és valójában várja, hogy valaki kieressze belőle. A tengeróceánt.

Mit kérdez a tengerész, aki belefulladt? A halott. A zombi. Aki eljött, hogy kieressze a tengert annak, aki helyett belefulladt. Az élete. A jövője. Aki a tengerből ezt a mérhetetlen irgalmatlanságot hozza annak, akitől ajándékba kapta. Aki nem vette észre: valójában egymásba fulladunk bele, nem az egymásban fuldoklásunkat végtelen közönnyel hullámokon ringató tengeróceánba, egymásban a tudatba, hogy elvettük egymástól a jövőnk. Aki nem vette észre: most is fuldoklik, azóta is, megállt neki a pillanat és nem telik – ő a zombi: azt hiszi, hogy halott. Azt hiszi, belehalt a tudatba, hogy elvették a jövőjét. A tudatba, hogy volt jövője. A világ ezer különböző helyén láttam olyan fogadókat, mint ez. Vagy talán: ezt a fogadót láttam a világ ezer különböző helyén. Ugyanaz a magány, ugyanazok a színek, illatok, ugyanaz a csönd. Jönnek az emberek és az idő megáll. Egyik-másik embernek maga lehet a boldogság, igaz?

S mit kérdez a szűz? Carewall, a szülőföldje környékén vég nélkül mesélnék a történetét, ha ismernék. Nem győznének betelni vele. Mindenik a maga szája íze szerint mesélné, hogyan adta vissza a tengert a tengernek. És hogyan hiába? Mi az, hogy hiába? Belehal, nem hal bele. Látja, hogy belehal. És látja, hogy nem hal bele… aki néma zenéket ring a csendnek, ami a hullámmoraj mélyén lakik, ott lenn – amit csak a halak, kagylók és holttestek ismernek. Szép módja a pusztulásnak: beleveszni a másik karjába… a végtelen karjába; hiszen annyiféle végtelen van, annyiféle tengeróceán… s ha már szeme van, meg gyomra, talán van szíve is.

Nem árulhatok el többet. Ha már áldást nem mondhat rá, cseppjére se, hiába sós a szenteltvíz is - Baricco szeretné kimondani a tengert. Először nagyon sok szóval, aztán egyre kevesebbel, egészen addig rostálva homok gyanánt a sós-permetű tengerszavakat, amíg egyetlenegy marad. A tenger valódi neve. Amely jelenti a tengert. Olvassátok el ezt a ringató és kíméletlen, tekintettel és hiányával teli, emberi és embertelen mesét. És döntsétek el, sikerült-e neki. Sikerült-e megragadni a minden szavunkkal óhajtott kimondhatatlant.