Főkép

A korai tartós kapcsolat szinte elkerülhetetlennek tűnő erodálódása után, a fiatal felnőtt hősünk hirtelen visszakerül a bulik világába, az érzelmek, a testek és az egyéniségek könyörtelen ócskapiacára. Ám rögtön megérzi, hogy már nem ide való, hogy túlkoros és kevés az ideje, ezért megkezdődik az ámokfutás, hogy minél hamarabb visszakapja a meleg, puha párkapcsolat kényelmét és biztonságát. Bármi áron.

 

Első látásra az Egyetleneim az Állítsátok meg Terézanyut! férfi változata is lehetne, s bár először úgy tűnik, hogy Kéki Katától Beregi Tamás csak nemi attitűdökben különbözik, az ösztrogént lecseréli tesztoszteronra, a szeretetet szerelemre, a nagy őre várást a nagy ő utáni vadászatra, de ahogy kibontakozik ez a szürreális hajsza az igaziért, kiderül, hogy Beregi sokkal tovább merészkedik az enyészet és kiüresedés útján. A szerelmet lerántja a piedesztálról a kocsmák, koncertek és fesztiválok hányással, húggyal, fekáliával és egyéb testnedvekkel átitatott porába. A szerelemkeresés vágyból feladattá lesz, hideg mérnöki teljesítménnyé, amihez nem a pillanat varázsa kell, hanem éles elme és szívós kitartás.

 

Az olvasó kezdeti empátiája gyorsan elpárolog, majd kellő pszichiáteri távolságból nézi, ahogy az író végzetesen azonosul, sőt eggyé válik hősével, és már a fáradságot sem veszi, hogy szóljon a kötet lapjain bukdácsoló szerencsétlennek, mert legalább öt potenciálisan nagy ő, de legalábbis potenciálisan kényelmes, tartós kapcsolat mellett rohan el tébolyultságában. Ahová eljut, ott már csak fű és alkohol táplálta egyéjszakás érzelemkitörések léteznek, csak kapcsolat- és drogfüggők vannak, csak egzisztencialista sznobok, csak gyökerek és elitisták, csak szüzek és szajhák. A hős menthetetlen. Az író menthetetlen. A szerelem menthetetlen. A világ menthetetlen.

 

Mindez a kilencvenes évek bölcsész-underground-alternatív kulturális, zenei kaleidoszkópjában történik. Quimby, Almássy tér, Másfél, FMK, Korai öröm, Zöld Pardon, Sziget, táncházak, gólyabálok, a bimbózó internetes társkeresés és megannyi, jobbára mára már jobblétre szenderült ikonja a korszaknak. Tamás, ebben a fortyogó, mégis poshadt állóvízként bűzlő közegben, az érzelmek Gotham Cityjében küzd kis költségvetésű Batmanként, kezében az elmaradhatatlan, fonnyadt virágcsokorral, olyan nőkkel és olyan nőkért, akik „egy lengyel pornószínésznő és egy elf” vagy „Eszményi Viktória és E.T.” keveréke.

 

Beregi félelmetes szuggesztióval kalauzolja át olvasóját saját delíriumán. A remek érzékkel jelződúsított, többszörösen összetett, féloldalnyi mondatok, vagy épp az alany-állítmányra szorítkozó odavakkantások hűen követik a hangulati íveket. Ha épp megtalálni véli a tiszta, örökérvényű szerelmet, akkor örömódává változnak a kötet sorai, ahol még a kutyagumi is illatos és zamatos, noha többségében a depresszió hullámvasútján utazhatunk bunkó macsó hegyek és szuicid hősszerelmes völgyek között.

 

Az őrületből olykor kínos igazságok buggyannak fel: például, hogy az orális szex tökéletes mérőműszere a szerelemnek, és ha lankad a hajlandóság, akkor valójában az ember szerelme csökken. Az írás kezdetben még keresi, de végül kénytelen-kelletlen elutasítja a szerelem tisztán emocionális pátoszát. A szerelmet az intellektus és az attitűd alapozza meg, de húsból építkezik, és nyál, ondó, izzadság a habarcs. A látásmód groteszk, nyilvánvalóan görbe ez a tükör. Mégsem gyalázza meg ezzel az egyik legszebb, olykor legtúlértékeltebb emberi érzést, csak egyfajta racionalitásba helyezi. Ha valóban vannak igaz szerelmek, ha vannak nagy ők, akkor azok valószínűleg olyanok, mint az Egyetleneim.