Benyák Zoltán: Csavargók dala

Benyák Zoltán legújabb, egyben talán eddigi legfelkavaróbb regényében minden úgy kezdődik, hogy három csavargó talál egy gyereket a szemétben. Ezzel az író olyannyira erős, egyben rendkívül merész kezdő rúgást ad a történetnek, hogy mindaddig nem nagyon fogjuk tudni nyugodt szívvel letenni a könyvet, míg a végére nem értünk – vagy talán épp fordítva, a történet nem fog elengedni minket…

 

Pedig nehéz könyv ez, nehezen emészthető mese a társadalom perifériájára szorultakról, a világ számára jelentéktelen rétegről, a mások kidobott szemetéből élni igyekvőkről. Az elhagyott romok közt és a koszos utcák alatt lakókról. Azokról, akiknek egy fűtött lakás folyóvízzel, csótányok és patkányok nélkül már merész, bizonyosan sohasem megvalósuló álom.

 

A Csavargók dala elsősorban azért nehéz könyv, mert (tegyük a kezünket a szívünkre, és mondjuk ki!) nem efféle hősökre vágyunk, és egyáltalán nem kívánunk velük azonosulni. Ugyanakkor igenis azonosulnunk kell a hajléktalan, nincstelen, mosdatlan csavargókkal, oda kell állnunk velük a lángoló olajoshordóhoz, és meg kell hallgatnunk hajmeresztő történeteiket – e nélkül ugyanis nem működik az egész.

 

Benyák Zoltántól az utóbbi években megszokhattuk, hogy amibe belefog, abból valami egészen egyedi születik; általában a mágia és a valóság határmezsgyéjén egyensúlyozó, egyértelműen szépirodalmi alkotás, amit (pontosabb megnevezés híján) kénytelenek vagyunk mágikus-realizmusnak titulálni. A 2012-es Ars Fatalis a csoda, az ún. isteni szikra, a hit témakörére épül: esetében a mérleg nyelve egyértelműen és erőteljesen a „mágikus” jelző felé billen. A 2013-ban megjelent Az idő bolondjai megint egy egészen mágikus ötletet vesz alapul (Szent Kron szigetén egy nap megáll az idő), ám ez a könyv már jóval inkább az emberi természetről szól, és sokkal nagyobb dózisban adagolja a realizmust, mint elődje. A sorban harmadik, idén ősszel megjelent Csavargók dala kapcsán pedig már alig-alig használhatjuk a „mágikus” jelzőt, realizmusból viszont annyit kapunk, hogy sokszor elviselnünk is nehéz.

 

Ugyanakkor nem is színtiszta realista regény ez, hiszen több alkalommal is fittyet hány az utca valódi törvényeire: a kiábrándító valóság (pl. koldusmaffia) helyett megteremt egy cseppet sem elviselhetőbb, de talán fantáziadúsabb, bizonyos értelemben mesésebb, mágikusabb közeget, egy társadalom alatti társadalmat saját törvényekkel, saját hősökkel, egészen egyedülálló atmoszférával. Ennek köszönhetően tudja aztán (anti)hőseit nem csupán elképesztő kalandokba, de időnként gyomorbavágóan kegyetlen helyzetekbe is sodorni. Valamilyen szinten tehát mégiscsak mágikus ez a realizmus, de persze az is tény, hogy még egyetlen Benyák-regény műfaji besorolása sem okozott ekkora fejtörést a gyanútlan olvasónak…

 

Egy dologról nem ejtettem még szót: a cselekményről. Ezt azonban röviden ecsetelni még keményebb feladat, mint belőni a könyv műfaját. Az ugyanis, hogy a három fő(bb)szereplőnk egy síró, mocorgó kis csomagot talál a szemétben, csak a kezdete egy egész cselekmény-lavinának. Több szálon, több idősíkon fut a cselekmény, és sokszor még azt is nehéz meghatározni, hogy pontosan hol is tartunk, mennyi idő telt el az első fejezet óta. Ez persze cseppet sem hiba, hiszen az utcán, a csavargók között egészen másképp telik az idő. Eleve más az idő fogalma, ahogy minden egyéb hétköznapi szó (pl. éhség, bátorság, kegyetlenség, hideg, sötét) is egészen új értelmet nyer a könyv által. A fő cselekményszálon kívül – tehát hogy három hobó megpróbál életben tartani egy szemétbe vágott csecsemőt – megismerkedünk mindegyikük történetével, általában születésüktől vagy gyerekkoruktól az utcára kerülésükig. Megismerkedünk továbbá a csavargó költő már-már mitologikus alakjával, és a főszereplők mellett egy rakás másik egyedi karakterrel – vagy az életük históriájával, vagy azzal a történettel, amit ők mesélnek el éjszakánként, amikor begyulladnak az olajoshordók.

 

Benyák Zoltán szeret önálló melléktörténeteket, apró kis novellákat beékelni a regényeibe, így színesítve az adott könyvet. A Csavargók dala esetében ezt a szokását jobban kiéli, mint valaha. A könyvet leginkább egy fürt szőlőhöz tudnám hasonlítani: a fő cselekményszál, azaz maga a regény mindössze a növény szára, és a rajta csüngő számtalan kis kerek történettel együtt válik zamatos gyümölccsé, egésszé. Az író sötét fantáziájának és a jól elhelyezett csavaroknak köszönhetően azonban gyakran keserűvé válik ez a szőlő.

 

Kemény, kegyetlen, mocskos, szagos, durva, ütős, húzós könyv a Csavargók dala. Amiről a legtöbben elfordítjuk a tekintetünket – mert nemhogy látni nem kívánjuk, de még csak gondolni sem akarunk rá –, azt Benyák Zoltán megírja. Hiába a sokszor valószerűtlen, bizarrul meseszerű közeg, a téma és a sok-sok kis történet a könyvben valóságosabb még a valóságnál is. Sokszor fájóan az. Engem gyomorba öklelt, megfeküdte a lelkemet, és bizonyos részeit azóta sem tudtam megemészteni, vagy épp kiöklendezni magamból.

 

A Csavargók dala egyszerre magas színvonalú és feneketlen mélységeket megjáró, felemelő és porba sújtó, egyszerre pozitív és traumatikus élményt nyújtó, a saját valóságunkból kiszakító, és közben mégis könyörtelen önvizsgálatra kényszerítő irodalmi alkotás. A legtöbb magyar író a fél kezét és az anyját adná azokért a sötét, szürreális képekért, amik Benyák koponyájában feszülnek.