Főkép

Guilty pleasure, bűvös élvezet, ez nekem Gozsdu Elek regénye. Tudom, hogy mivel „muszájból” kellett elolvasnom, nem kellene annyira szeretnem. Tudom, hogy bár az alkotórészeit külön-külön nem annyira díjazom, így együtt mégis egészen ízléses történetté állnak össze. Tudom, hogy a regény szereplőit egyenként pofoznám fel, mégis megkedveltem őket. És tudom, hogy ezért a miliő, amiben játszódik, a moll hangsor, ami végig hallatszik a történet alatt, és legfőképp a remek kompozíció okolható – olyan csábító számomra, mint a sejtelmes köd: vonz az ismeretlenje, hogy bolyongjak benne, és elvesszek a mélységeiben. El is vesztem benne, mint ahogy a szürke csacsi szokott.

 

Egy gyászévéről a birtokára visszatérő fiatal özvegyhez odaköltözik egy időre a testvére a férjével és a gyerekeivel. Rendszeres vendégeik egy német orvos, a falu papja, aki az özvegy férjének rokona, valamint a szomszéd földesúr, aki titkon nagyon is szerelmes az özvegybe. Mi is történhetne ebben a békebeli hangulatban? Ha hozzáteszem, hogy az 1800-as évek végén vagyunk, a dzsentrik aranykorában, akkor már elindulnak a konspirációk? És ha azt is megemlítem, hogy a karakterek majdhogynem a turgenyevi feleslegességből léptek ki? A magyar dzsentrik és az orosz felesleges emberek szerelemgyermeke az összes főszereplő: Iván, a szomszéd nem képes felülemelkedni saját kisszerűségén, bármennyire is próbálkozik; Márta, az özvegy testvére, ugyan látja házassága funkcióvesztését, mégsem képes kilépni belőle; Viktor, a férj, nem képes gátakat szabni férfiúi vágyainak; egyedül talán Olga, az özvegy a leginkább életképes mind közül. Képes úgy irányítani a férfiakat, hogy neki a legjobb legyen.

 

Miközben folynak a történések, egy mellékszál is kibontakozik: mégpedig a természet reagálása a szereplők cselekedeteire. Mind a belső, lelki összecsapások, mind a halálesetek leképeződnek az időjárás változásain, szinte már egy új szereplőként jelenítve meg azt, mialatt „hátulról” hallatszanak a könyvben sokat emlegetett Chopin dallamai, tökéletes „filmzenét” adva hozzá. Mindehhez hozzátartozik még Gozsdu remek stílusa is, ahogy belelátunk a szereplők gondolataiba, ahogy együtt élhetjük meg a hétköznapokat a vidéki kastélyban. Képes vegyíteni a „hungarikum” dzsentriket, az orosz felesleges ember figurával, közel hozza hozzánk, és még jó száz évvel a történések után is élvezhető és elgondolkodtató történetet varázsol elénk.

 

Gozsdu Elek valamiért kimaradt az irodalomoktatásból, talán a nagyobb nevek kiszorították, de az iskolapadon kívül érdemes felfedezni ezt a realista-naturalista szerzőt, aki elfeledett klasszikus zseni lehetne, ha a közönség rátalálna és megismerné. A tárgyalt regényét pedig ajánlom mindenkinek, sőt, tessék szépen kézbe venni tőle további köteteket is, hogy a neve hallatán ne csak egy udvar jusson eszünkbe a pesti bulinegyedben.