Főkép

Ian McDonald brit sci-fi író, számos rangos díj nyertese és jelöltje, és eddig két könyve jelent meg magyarul (A dervisház, Brasyl). Csak az előbbit olvastam, és nagyon tetszett. Hanem azokat felnőtteknek írta, míg a Síkvándor ifjúsági regény, amit 12 éves kortól kezdve bárki élvezhet, aki szereti a kalandos történeteket, a jól felépített, különleges világokat, az emlékezetes karaktereket.

 

A regény főszereplője Everett Singh, egy pandzsábi származású, de Londonban élő 13 éves fiú. Szülei elváltak, és matematikus apja a láthatások idején tudományos előadásokra hordja a fiát, aki ezt még élvezi is. Everett ugyanis zseniális elmével bír, mellyel egyebek mellett képes felfogni és értelmezni a kvantumfizikát is. Emellett focikapusként és szakácsként is kiváló (a mexikói kaja a szakterülete). Egyéb tekintetben azonban ugyanolyan, mint a többi, korabeli fiú: már vonzódik a lányokhoz, de még nem tudja, valójában hogy is működnek ezek a dolgok, és egyébként is még alakulófélben van, szóval igazi kamasz.

 

Akinek sem az anyja, sem a rendőrök nem hisznek, mikor elmeséli, hogy apját elrabolták egy fekete autóból előugró fazonok. Később aztán talál valamit a tabletje dropboxában: egy Infundibulum nevű valamit, amiről idővel kiderül, hogy a párhuzamos világok térképe, és az apja küldte. Everett ennek alapján próbál az apja nyomára bukkanni. Mikor aztán sikerrel jár, átjut egy olyan alternatív világba, egy olyan másik Földre, ahol nem létezik az olaj, minden energiát az elektromosság ad. Azzal működik még a borítón látható szuper léghajó is, mellyel szintén lesz dolga a srácnak. Szóval ez itt nem is steampunk, hanem elektropunk.

 

A dervisház egyik legnagyobb erénye a szememben az, ami egyes olvasóinak már túl sok volt: a rendkívül érzékletes, hangulatos leírások. Egy ifjúsági/YA regénybe persze kevesebb ilyet lehet tenni, a fiatalabb olvasóréteget elriasztaná, ha túlzásba vinné, de úgy érzem, a Síkvándorban sikerült eltalálni a megfelelő arányokat. Akárcsak a tudományos részletek terén: nincs itt semmi, amit egy átlagos intelligenciával rendelkező tizenéves ne érthetne meg. Ezzel együtt McDonald remekül felépítette az egészet: a hátteret, a koncepciót, a párhuzamos világot.

 

Persze a sziporkázó ötletek és elképzelések fabatkát sem érnének az izgalmas kalandok, az író humora és az olyan szereplők nélkül, amilyen a fehér hajú, afrofrizurás pilótalány, Sen, aki különös tarot kártyákból jósol, valamint az Örökkévaló nevű léghajó kapitánynője, nem szólva az – úgymond – főgonoszról. Mindehhez pedig egészen különleges fűszert ad a léginépek sajátos nyelvjárása, melyet először meg kell szokni, aztán meg már arra kell vigyázni, hogy az ember ne kezdjen el maga is úgy beszélni.

 

Scott Westerfeld Leviatán trilógiájához hasonlóan jól kitalált, szerethető regény ez, nagyon várom a folytatást!