Főkép Az Ad Astra kiadó könyvheti újdonsága lesz ez a regény. Szerzője ír anyától és skót apától született 1960-ban Manchesterben, de öt éves kora óta Belfastban él. Napjaink egyik legizgalmasabb, legérdekesebb sci-fi írója ő, aki képes a legkülönfélébb kultúrák és problémák mélyére ásva, azokra alapozva igen hihető és elgondolkodtató jövőképeket megfesteni.
 
2027 áprilisa, Isztambul. Nem sokkal azután, hogy Törökország belépett az EU-ba. Bomba robban egy villamoson, ám a terrortámadásba egyedül az elkövető hal bele, s komolyabb sérülések sincsenek. Önmagában ez nem lenne hír, mert bár a nanotechnológia, a retinára vetítő mobiltelefon-utódok, a ceptepek használata mindennapos, ez a város még mindig két kontinens, két világ határán áll, s ugyanúgy jelen van benne például a Nyugatra jellemző tőzsdei üzletmenet, mint a színes, beláthatatlan bazárok, ahol még mindig egymást érik az elfeledett kincsek és a bóvli. Itt az indulatok, a kultúrák összecsapása, az örökös forrongás nem a felszín alatt találhatók, ugyanakkor a csúcstechnológiát (például aprobotok) alkalmazó rendőrség és egyéb hatóságok pillanatok alatt képesek a helyszínre érkezni, mindenkit azonosítani, és így tovább.
 
A kb. hat főszereplő egyike, Necdet ott van a villamoson, és első dolga feltűnés nélkül menekülni a helyszínről. Nem lenne jó, ha kiderülne, hogy szívesen füvezik, és bátyjának, egy apróbb helyi iszlám közösség vezetőjének sem használna, ha felbukkanna a rendőrség, és kérdezősködni kezdene. Csakhogy Necdet a merénylet után dzsinneket és egyéb, a muzulmán kultúrkörbe tartozó nem-emberi illetve természetfeletti lényeket kezd el érzékelni, és nem valószínű, hogy a fű tehet róla…
 
A regény főszereplői mind ugyanabban a címbéli dervisházban élnek, egy olyan negyedben, ahol a régi török illetve oszmán kultúra valamelyest jobban fennmaradt, ám maga a társaság igen színes: van itt jól menő bróker, aki brutális haszonnal kecsegtető gázcsalásra készül, régiségkereskedő felesége, akit egy különös, legendás múmia felkutatásával bíznak meg, egy vidékről jött marketinges lányka, aki egy döbbenetes, világot megváltoztató DNS-technológia eladásán ügyködik, aztán az egyre csökkenő számú, némileg fenyegetettségben élő görög kisebbséghez tartozó, zseniális nyugalmazott közgazdász professzor, s végül kis barátja, a sajátos betegsége miatt elzárt-védett világban élő, 9 éves fiú, aki szuper robotján keresztül figyeli Isztambult, és veszi észre, hogy a merénylet után Necdetet követni kezdi egy nem rendőrségi robot…
 
Bár a szereplőknek külön-külön jobbára nincs sok köze egymáshoz, s pláne nem ahhoz, amivel foglalkoznak – sőt, valójában a törökökkel kapcsolatos sztereotípiákhoz sem, végül mégis egy teljes, lenyűgözően gazdag egésszé áll össze a történetük. Sűrű és szövevényes regény ez, ami épp úgy tud thriller módra pörögni, mint igézően szép, költői lenni. Ritka, hogy egy író ilyen alaposan el tudja varrni a szálakat, ez már-már old schoolnak hat, de emiatt jön az a kisebb katarzis a könyv végén, ami miatt annyira szeretek olvasni. Az is jó, hogy az író nem nézi hülyének az olvasóit, feltételezi, hogy tudjuk követni a megannyi szálat, és mivel ő magabiztosan vezet végig a történeten, tudjuk is.
 
McDonald rengeteg munkát fektet a regényeinek megírásába, és ez át is jön. Nála Isztambul tényleg főszereplő, és van valami gyönyörűséges abban, ahogy a város befolyásolja a történetet, a lakóit – amint arra maga a regény is több pontján utal. Az író épp csak szót ejt a sztereotípiákról, és egyszerre képes megmutatni a város – minden valószínűség szerint – valódi arcát, és számos titkát, amelyekről a turisták soha nem is hallhatnak. De nem csak Isztambul tűnik hitelesnek, hanem a szereplők is. Karakterei kidolgozottak, megvannak a motivációik, a múltjuk, az értékrendjük, talán még jellemfejlődésre is futja náluk az elmesélt egy hetükben. S a viszonyaik is ott vannak – elég csak az alapvetően hímsoviniszta, szabadidejében focirajongó brókerre utalnom, akinek olyan nője van, aki nem csak szép, de okos is, és az egyik legjobb régiségkereskedő, ám a csávó erről kb. mit sem tud… Vagy az öreg görög prof a káprázatos agyvelejével, a 47 éve dédelgetett szakításával, lázadó múltjával, és azzal a szeretettel, amivel az unokát pótló fiú felé fordul.
 
A regény az érdekességek és izgalmak mellett azért elsősorban jelenleg is aktuális, égetően fontos témákról szól: terrorizmusról, arról, hogy a vallási fanatizmus mi mindenre képes, meg hogy a tudomány és technika mit tehet az emberiséggel. Nem tudom, mennyire lehet íróknak felróni, ha valamit előre meglátnak, de azok után, hogy Huxley Szép új világa sok tekintetben már valóra is vált, talán foglalkozni kellene ezzel a kérdéssel is… És hát McDonald is ad pár remek ötletet a világot uralni és/vagy megváltoztatni vágyóknak…
 
És még hosszan sorolhatnám, mi minden van ebben a rendkívül okos regényben. De már csak azt mondanám, amiért a legjobban szerettem. Sokszor van, hogy mire elolvasok egy regényt, már nem emlékszem az elejére, de ahogy McDonald leírja a város fölött köröző gólya útját (s ez a motívum többször is visszatér) egészen megkapó, ahogy sok (ám nem túl sok) leírása is. De még ennél is szebb és érdekesebb az iskenderuni mézzé lett ember legendája. Ahogy elmeséli Ian, ahogy keresik a szereplői – a sztori ezen része simán eshetett volna Dan Brown-ok prédájául is, de McDonald úgy kezeli, ahogy mondjuk Umberto Eco tenné, vagy Nicholas Christopher A bestiárium című regényében azt a különleges könyvet. Az ilyen költői, titokzatos, gyönyörű és félelmetes dolgokkal könnyű elbűvölni engem.

Részlet a regényből